A 20. századi magyar történelem leginkább embert próbáló, a társadalmat fenekestől felforgató eseményei, a második világháború éveinek történései, az 1944. március 19-i német megszállás, az október 16-i nyilas hatalomátvétel, az 1940-es évek végétől az országot gúzsba kötő totális kommunista diktatúra, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc drámája alig másfél évtizedbe sűrűsödnek össze, ám hatásuk döntőnek bizonyult az ezt követő fél évszázad hazai történelmének szempontjából.

E viharos évtizedek kulcsfigurái jól ismertek, de velük szemben keveset tudunk a hétköznapok hőseiről, azokról, akik emberek tudtak maradni az embertelenség sötét éveiben is. A közelmúltban megjelent „Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból" című gyűjteményes kötet ezt a hiányt igyekszik pótolni hatvanegy magyar életútjának bemutatásával.

Mi volt a könyv, e hiánypótló vállalkozás alapkoncepciója, és ön szerint mit kell érteni a hétköznapi hősiesség alatt?

Az volt az alapvető célunk, hogy bemutassuk, hogyan kényszerítettek a 20. század totális diktatúrái hétköznapi embereket is helytállásra. A bemutatott személyek egyike sem volt „született hős". A kötet szereplői olyan, a mindennapi életüket élő emberek voltak, akiket a történelmi helyzet formált hősökké. Származásuk és életútjuk nagyon különböző: egyaránt akadtak köztük kétkezi munkások, parasztemberek, de magasan kvalifikált értelmiségiek, katonatisztek és a legnagyobb történelmi egyházakat képviselő személyek is határon innen és túlról.

A hősiesség a fegyveres ellenállásban való részvételtől kezdve az embermentésig nagyon sokféle módon nyilvánulhatott meg, ezt is igyekeztünk bemutatni a kötetben. A válogatásba bekerült személyek között szép számmal akadnak olyanok, akik harcoltak a náci-nyilas diktatúra ellen,

mivel az állampárti vezetők úgy ítélték meg, rendíthetetlenségük veszélyt jelent a hatalmukra nézve.

Hogy mi is e „hétköznapi hősiesség" lényege, azt talán legszemléletesebben Lénárd Ödön piarista szerzetes fogalmazta meg, aki összesen 18 és fél évet ült Rákosi és Kádár börtöneiben:

Ezt a hősies attitűdöt példázza a világhírű magyar gyógyszerkutató és gyáros, Richter Gedeon sorsa is. Lett volna rá lehetősége, hogy a Vöröskereszt segítségével emigráljon, de ő maradni akart, hogy segíthessen, noha tudta, ezzel komoly kockázatot vállal.

1944. december végén több sorstársával együtt nyilas suhancok a Dunába lőtték. A hozzá hasonló embereket a bátor kockázatvállalás emelte hősökké, világnézetüktől és társadalmi helyzetüktől függetlenül. Az egyik elsődleges célunk az volt, hogy egyéni sorsokon keresztül adjunk arcot a történelemnek.

Az előbb említette, hogy számos olyan „hétköznapi hős" akadt, aki szembeszállt a náci-nyilas diktatúrával, később mégis mint „fasiszta" a kommunisták börtönébe került. Kit mutatna be közülük?

Talán Benkő Zoltánt emelném ki első helyen, aki az 1944. március 19-i német megszállás után, alig 21 évesen lépett a diákellenállók soraiba. 1944 októberében részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában, majd a náciellenes Görgey-zászlóalj tagjaként harcolt a megszállók és nyilas csatlósaik ellen.

A nyilasok, bár mindent elkövettek a kézre kerítése érdekében, nem tudták elfogni, a kommunisták azonban mint „kémgyanús" személyt már 1945-ben rövid időre őrizetbe vették. A második világháború utáni első koncepciósper-sorozat, a Magyar Közösség-ügy kapcsán is letartóztatták, de hamarosan újra szabadlábra helyezték. Végül, miután a politikai rendőrség 1948 októberében ismét őrizetbe vette, Buda-délre, majd Kistarcsára internálták, végül pedig Recskre került.

Benkő Zoltán, valamint a vele közel egyidős Kiss Sándor vagy Soos Géza, illetve a Magyar Közösség-persorozat egyik vádlottja, Arany Bálint története nemcsak önmagukban érdekesek,

amely meghatározó szerepet játszhatott volna a valóban demokratikus Magyarország felépítésében.

Ezért is ítélték meg úgy a kommunisták, hogy jelenlétük veszélyt jelenthet rájuk nézve. Benkő 1953-ban szabadult Recskről, majd három évvel később tevékeny részt vállalt az 1956-os forradalom és szabadságharcban.

Akadtak olyan embermentők, akik túlélték a német megszállás és a nyilasterror időszakát, ám a kommunista diktatúra rájuk is lesújtott. Bemutatna egy ilyen életutat is?

Különösen érdekes sors Domonkos Miksáé, aki asszimilálódott zsidó polgárként hősiesen harcolt az első világháborúban, amiért kitüntették, és főhadnaggyá léptették elő. 1935-ben Horthy Miklós kormányzó soron kívül századossá léptette elő.

A zsidóüldözés idején ez számára mentességet biztosított, családjára azonban már nem terjedt ki a védettség, egyik fia munkaszolgálatosként halt meg.

Hihetetlen bátorságról tanúságot téve – a nyilas rendelkezéseket figyelmen kívül hagyva – századosi egyenruhájában, magát a Honvédelmi Minisztérium beosztottjának kiadva többször is megakadályozta a gettó területére betört nyilas bandák garázdálkodását.

A vészkorszakot túlélt embermentőt 1953 tavaszán az ÁVH az „amerikai imperialisták számára végzett kémtevékenység" hazug vádjával letartóztatta. Kulcsszerepet szántak neki egy sztálini mintára előkészített „cionista perben", annak ellenére, hogy erős averzióval viseltetett a cionizmus ügye iránt.

de az ÁVH fogdájában eltöltött hónapok, a kíméletlen bánásmód, a kínzások aláásták az egészségét, és nem sokkal 1953 novemberében történt szabadlábra helyezése után meghalt.

Az előzőekben említett személyek 1945 előtti pályáját kivétel nélkül nevezhetnénk antifasiszta életútnak, ám a kommunista diktatúra ennek ellenére ellenségnek nyilvánította őket, mivel valódi hazafiakként nem fértek bele a rezsim hazug antifasiszta ikonosztázába.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc sok újabb „hétköznapi" hőst adott a történelmünknek. Kit említene meg közülük?

Az 1956-os forradalomnak rengeteg „hétköznapi" hőse volt. Hadd emeljem ki most közülük Havrilla Béláné Sticker Katalint, aki alacsony sorból származott, és rendkívül szerény körülmények között nevelkedett. Sticker egyike a kádári megtorlás hat kivégzett női elítéltjének. Az 1956-os forradalom kitörésekor 23 éves nő gépmunkásként dolgozott a Soroksári úti Lámpagyárban.

Október 26-án csatlakozott a Vajdahunyad utca 41. alatti felkelőcsoporthoz, ahol sírig tartó barátságot kötött Wittner Máriával, a kádári megtorlást hihetetlen szerencsével túlélt szabadságharcos társával. A fiatal nőben – kortársaihoz hasonlóan – hatalmas szabadságvágy élt. Csoportja a november 4-i invázió után felvette a reménytelen harcot a nyomasztó túlerőben lévő szovjet páncélos alakulatokkal. Sticker Molotov-koktélokat készített, és a sebesültek ellátásában segédkezett.

A szabadságharc kilátástalansága miatt pár nappal később Ausztriába emigrált, majd Svájcban telepedett le,

1957 elején hazatért. Pár hónappal később letartóztatták, és ügye – Wittner Máriáéval és másokéval együtt – a kádári megtorlás egyik lehírhedtebb vérbírája, Tutsek Gusztáv tanácsa elé került.

1959. február 26-án végezték ki.

A kötetből megismerhető életutak kivétel nélkül azt bizonyítják, hogy 1944–45-ben és 1956-ban is színre tudott lépni egy olyan demokratikus elkötelezettségű generáció, amelynek tagjai képesek lettek volna a szabad Magyarország megteremtésére.

Ezt a nemzedéket hihetetlen tenni akarás jellemezte. Magyarország számára nehezen pótolható súlyos veszteséget jelentett, hogy az 1956-os forradalom leverése után többségük örökre elhagyta az országot.