A magyar sportújságírók minden évben megválasztják az év legjobb sportolóit. A 2020-as eredmények alapján hatodik helyen végzett, ami számomra csalódás, mert az első háromba vártam, de ön is elszomorodott a végső helyezés láttán?
Dehogy is, én nagyon büszke vagyok erre a hatodik helyre. Tisztában vagyok azzal, hogy a szavazók dolga sem könnyű. A kerékpársport amúgy sem szokott ezen a szavazáson szerepelni. Nekem korábban volt pár jó eredményem, de az sem ütötte át az ingerküszöböt, megmaradt a kerékpáros berkeken belül. 2020 sporthiányos év volt, talán ezért is kapott nagyobb figyelmet a Tour de Hongrie és a Giro. Az előbbit megnyertem, az utóbbin végigmentem, ez már önmagában felkelthette a figyelmet.

Örülök, hogy nem nekem kell szavaznom, a lényeg, hogy nem érzek semmiféle csalódottságot.

Beszéljünk akkor az év sportpillanatáról! Négy hónap távlatából hogyan emlékezik vissza 2020. szeptember másodikára, a Kékestetőn megnyert szakaszra a magyar körversenyen?
Utólag nehezen hinnék el nekem, hogy bejött a tervem, mert ez a szakasz annyira szépre sikerült, hogy sokkal inkább a katarzis maradt meg mindenkiben, semmint az, hogy egy tudatosan megtervezett verseny utolsó pillanataiban sikerült megelőznöm mindenkit.

Ott jött el az a pillanat, amikor készen álltam a győzelemre, de ebben nem lehettem biztos. A Kékesen minden összejött. Egész héten segített a csapat, jó formában érkeztem a hegyre, de ami ennél fontosabb: jó állapotban.

Ez azért érdekes, mert a Kékestetőn végződött verseny a Tour de Hongrie utolsó szakasza volt. A laikus azt gondolná, hogy ide már hullafáradtan érkezik mindenki, s azt nem, hogy jön egy magyar, aki úgy megy fel a hegyre, mintha akkor kezdődött volna az egész verseny.
Nyilvánvalóan nem voltam hullafáradt. A magyar körverseny első négy szakasza nem volt túlságosan nehéz, az ötödik igen. De az első négy jól felkészített arra, hogyan nyerhetek hazánk legmagasabb pontján. Mi az edzéseken ezeket modellezzük – most éppen Spanyolországban vagyok és hasonló edzéseket csinálunk, mint amilyen az a szakasz volt. Ezt az egészet nagyon komolyan össze kell rakni.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a magyar körverseny szakaszai nem követeltek meg emberfeletti teljesítményt.

És a három héten át tartó Giro?
Az teljesen más. Ott már ki lehet mondani az emberfeletti szót. Lehet, hogyha majd a harmadik-negyedik háromhetes versenyemet megcsináltam, akkor nem így vélekedek erről, de az első mindenképpen emberfeletti volt. A magyar körversennyel nem lehet összevetni.

Fejben sokkal jobban ott kellett lennem, rengeteg koncentrációt igényelt az összes szakasz befejezése.

A harmadik hétre jött szellemi kimerültség, a fáradás és az ezzel járó fizikai fájdalom az egész versenyen végigkisért. Amikor a kettő együtt jár, az a legnehezebb. Abban az állapotban a monotonitás a legrosszabb: egy-egy szakasz alatt úgy érzed, hogy hónapok óta tekersz. Szinte gépiessé válsz. Reggel rengeteget eszel, aztán a délelőtt elmegy az utazással, sietni kell, hogy odaérj a rajthoz.

Ebben az az érdekes, hogy a legjobb szakaszeredményét mégis a Giro utolsó hetén érte el. A 20. etapon, a magashegyi versenyen lett 9. Hogyan csinálta?
Pedig előtte rosszabb periódusom volt, majd onnan a legnehezebb, utolsó hegy szakaszon tudtam bekerülni az első tízbe. A 18. etapon borzalmasan ment, sokat kaptam a többiektől. Amit egyébként senki sem hányt a szememre, mert a csapatom egyáltalán nem azt várta tőlem, hogy én ilyen teljesítményre leszek képes.

Miközben órákon át teker, mit csinál? A tájat nézi? Verseket mond fejben? Énekel?
Vannak nagyon unalmas kilométerek, ezt nem szégyellem bevallani. Ilyenkor az ember keres magának egy társat a pelotonban és azzal beszélget. Vagy nézi a tájat, ami szintén sok feltöltődést ad. Azért a tájat csak óvatosan nézem, mert a verseny közben nem lehet csak úgy bámészkodni, bármikor megtörténhet bármi.

Dél-Olaszország gyönyörű kis falvain a mezőny is lassabban ment át, ott picit körbe tudtam nézni. Ami az elmúló időt illeti, nekünk egy sima edzésen is 200 km-t kell tekernünk, de gyorsan eltelik ez az idő. Az edzéseken is beszélgetek a társaimmal, olykor meg egyedül vagyok és versenyeket modellezek a fejemben.

A biciklin mindig a saját gondolataival van elfoglalva az ember, remek önismereti tréning ez a sport.

Miközben alapvetően egy egyéni sportágról beszélünk, a Giro és a többi nagy körverseny alapvetően csapatviadal is. Előfordulhat, hogy ön sokkal jobbat menne, mint az, aki alá dolgoznia kell, mégsem teheti ezt meg. Ilyenkor nincs önben düh, vagy csalódottság?
Dehogy is. Az elején nem egyszerű ezt megérteni, de gyorsan feldolgozza mindenki. Senkinek nem érdeke, hogy Valter Attila az ötödik legyen egy szakaszon, ha közben nem nézte a csapat érdekeit. Itt a csapatkapitányt kell segíteni. Az más kérdés, hogy ha nyerni tudnék, s úgy kellene magam visszafogni – mondjuk egy hegyen. Ilyenkor, ha látják a többiek, hogy mire vagyok képes, általában segítenek. Vagy nem. Ha nem, az kellemetlen.

Azon kell dolgoznom, hogy egyszer én lehessek a csapatkapitány, s akkor a többiek dolgoznak alám.

Csapatváltáson van túl. A CCC-ből az FDJ-be került. Mi a legnagyobb különbség a két team között?
Mind a kettő World Tour, azaz kiemelt csapat. Az FDJ teljesen francia csapat, kicsit más mentalitással, gondolkodással, mint a CCC, ahol a belga és a lengyel vonal volt az erős. A CCC-ben is jól éreztem magam, de az FDJ is remek hely.Talán itt kicsit profibb a hozzáállás, mint a CCC-ben volt. Itt rengeteg olyan adatot összegyűjtenek, amit korábban nem tapasztaltam. Az edzőtáborba is motorokat hoztak, hogy a tréningeken is velünk legyenek minden pillanatban. Odafigyelnek az étkezésünkre is. Az FDJ 23 éves, azaz a legidősebb World Tour csapat. Ez óriási előny a többiekkel szemben.

A 2021-es év is elég bizonytalan a koronavírus-járvány miatt. De azt lehet tudni, hogy ha valaki az olimpián szeretne elindulni, az nem tud ott lenni a Tour de France-on. Ön hogy látja ezt a kérdést?
Kezdjük azzal, hogy szerintem én nem leszek ott a Tour de France-on, azaz az olimpiai indulásnak van nagyobb esélye. Engem a csapatom szerintem nem tervezett meg a francia körversenyre, de hivatalosan ezt még senki sem mondta ki.

Az egyenkénti indításos időfutamban nincs kvótánk, azon nem leszek ott Tokióban.

Az olimpiai mezőny rendkívül erős.

Nekem alapvetően nem az egynapos az erősségem, de igyekszem fejlődni. Japánban minden a pillanatnyi formán múlik majd, nem mondom azt, hogy éremesélyes lennék. Nincsenek irreális elvárásaim, ha az első húszba bekerülnék, az tényleg brutális lenne. Az első húszban ott már csak olyanok lesznek, akik nyertek szakaszt a nagy háromheteseken. Nekem, magyarként fontos az olimpiai szereplés. Magyarországon olimpikonnak lenni óriási megtiszteltetés és dicsőség.

Mit lehet tudni a 2021-es évről még? Giro vagy Vuelta? Melyik háromhetesre nevezheti be a csapata?
Ahogy mondtam, a Tour de France szerintem nem, de ezt sem merem biztosan mondani. Előfordulhat, hogy olyan jól megyek a szezonban, hogy oda raknak be, na, ebben az esetben kell elgondolkodnom az olimpiai induláson.

A csapat olyan jó versenyeket adott, amiről nem is álmodtam. Ha választanom lehetett volna, én is ezt választom.

Ha tényleg választani kell majd a Tour de France és az olimpia között, akkor ki mondja ki a végső szót? Ön, vagy a csapata?
Az FDJ-nél nagyon rugalmasak és ezeket a döntéseket rám bízzák. Ők azt mondják, hogy a boldog versenyző a jó versenyző. Szóval, ez a nehéz döntés rám marad majd, ha valóban választanom kell.

Hogy lesz valaki hegyimenő egy olyan országból, ahol nagy hegyek nincsenek?
Ezt ne úgy képzeljük el, hogyha egy francia versenyző az Alpe d'Hueznél lakik, akkor minden nap felteker oda és egyből hegyimenő lesz. Nálam ezt a sors döntötte el. Ez alkati kérdés.

Kicsi az izomtömegem és nem vagyok robbanékony.

100 métert is fél perc alatt futok le, annyira lomha vagyok. De azt meg tudom csinálni, hogy egy nehéz szakasz végén, fent a hegyen robbantsak, egy percig minden erőmet beleadva megelőzzem a többieket, ahogy a Kékesen megtettem. A hegyimenőség ellenére nagyon sokat edzek síkon is, mert itt fejlődnöm kell. Ne feledjük, hogy a nagy háromheteseken is nagyon sok szakasz zajlik sík terepen. Az meg, hogy nincsenek nagy hegyeink, nem sokat számít. 20, 10, 5 perces résztávokat Dobogókőn is meg lehet csinálni.

Ezt Magyarországon is meg lehet oldani.

A profi kerékpársport a dopping melegágya. Ezt a mondatot nagyon sokan leírták, kimondták már. Ismerve az évezred elején történteket, Lance Armstrong, Tyler Hamilton és a többiek sztoriját, ebben van is némi igazság. Mi a helyzet ezzel most, 2021-ben?
Szerintem ez a sportág soha nem volt ennyire tiszta, mint most. Én száz százalékig biztos vagyok abban, hogy a korábban tapasztaltak, a csapatok által irányított doppingolások már nem fordulnak elő.

Mára eljutottunk oda, hogy nagyon komoly szűréseken esünk át.

Engem odahaza és itt, Spanyolországban is többször teszteltek már az ellenőrök. Láthatuk azt is, hogy az osztrák Stefan Denifl két év letöltendő börtönbüntetést (ebből 16 hónapot felfüggesztve) kapott azért, mert 2014-2018 között a vérdoppinghoz nyúlt. A szankciók itt már elképesztően durvák. Nincsenek bátor próbálkozók, akik a meg nem engedett eszközökhöz nyúlnának.

Nekem annyi elég, hogy tudom: nem kell ahhoz doppingolnom, hogy egy háromhetes versenyen dobogóra álljak.