1. ~~ Hol van Eka?

Hol van Eka?
Legalább ezerszer feltettük ezt a kérdést.
Anyánk maradt, hogy mi elmenekülhessünk.

A háború nagy aduász – mindent visz. Amikor az AK-47-esek az utcádat sorozzák, minden más aggodalom kirepül az ablakon. Éjszaka a fegyverropogást hallgattuk, reggel meg ott csillogtak a kis rézdarabok a járdán, mintha töltényhüvelyeső esett volna egész Tbiliszi felett. Ennyit még ki lehet bírni.

De amikor egy kósza harckocsilövedék a hálószobaablak alatt töri át a hanghatárt, aztán sivítva takarítja el a föld színéről a sarki boltot a felette lakó családdal együtt, az ember elkezd terveket szőni. A szüleink, Irakli és Eka is azon gondolkodtak, hogyan juthatunk ki mindannyian. A válásra borítsunk fátylat.

A meneküléshez rejtélyes kenőpénzek, lopott útlevélbélyegzők és hamis papírok kellettek. A család által összegyűjtött összeg alig volt elég egy felnőttnek és nekünk, gyerekeknek. Ekának még útlevele sem volt. Nem hagyhattuk el együtt az országot.

Közben a polgárháborús helyzet is fokozódott, a golyó ütötte lyukak már nem okoztak meglepetést sem az ismerős helyeken, sem az ismerősökben. Indulnunk kellett. Eka maradt, mi pedig elmenekültünk Iraklival.

Így lettünk Szandróval anyátlanok. Nyolcéves voltam, Szandro két évvel idősebb. Abban az életkorban tapasztalatok szempontjából ez tengernyi különbséget jelent. Ezzel együtt sejtelme sem volt, mit jelent anyátlannak lenni, ahogy nekem sem.

Nem szóltak fanfárok, amikor megjelentünk az Egyesült Királyság kapitalista partjainál. Azonnal egy croydoni menekültszállásra suvasztottak be minket. Abban a hideg raktárépületben emeletes ágy, közös vécé és élelmiszerjegy várt minket, a folyosókon ideges arcok kísértettek.

A belügyminisztérium gépezetének egyik sötét zugában végül beindultak a fogaskerekek, felvillant a monitor, és a dossziénkra a Tottenham N17 felirat került.

Ismeretlen városban tengődtünk azokban a korai időkben. Tottenham 1992-ben nem az a London volt, amely a képzeletünkben élt. Nem voltak se cilinderek, se szmog, se Holmes, se Watson, se hölgyek, se urak, se ötórai tea. Legalábbis számunkra nem.

Mi másmilyen Londonban éltünk. A mi Londonunkban az emberek káromkodtak, köpködtek, piáltak, veszekedtek, és időnként bosszús nevetésben törtek ki. Furcsa szavakat használtak olyan akcentussal, amit kivenni sem tudtunk. Görnyedten jártak, nyomta őket a betömni való szájak, a befizetésre váró számlák és a következő fizetésig hátralevő napok súlya.

Apánk is ott járkált közöttük. A mi Iraklink iránytű nélkül hánykolódott a tengeren, és kereste a nőt, akit kétszer is sikerült elveszítenie. Először egy rejtélyes válás okán. Aztán egy polgárháborúnak köszönhetően, ami egy lélegzetvételnyi idő alatt hozta össze és választotta szét őket.

– Hol van Eka?

– Türelem, fiúk. Vissza fogjuk kapni – mondta mindig Irakli. Akkor ez még ígéret volt, nem hazugság.

Beleroppant, hogy kifizethesse Eka számára a kifelé vezető utat. Gyümölcsöt szedett, szobafestőként dolgozott, raktárakban pakolta a polcokat, névtelen, ablaktalan észak-londoni gyárakban izzadt és gürcölt.

A munkák alattomosan, alapjában kezdték ki az erejét. Láttuk a benne zúzó pusztítást. Egyszer elaludt az asztal mellett, a kanál megállt félúton a szája felé. Kacagtunk és kacagtunk. Az ember néha azért nevet valamin, hogy elvegye az élét.

Nehéz apránként ezreket félretenni. Még nehezebb az összekapart összeget elküldeni egy lángokban álló országba. A lefejezett kommunista uralom még évekig eldöcögött a köztársaság álcája alatt. Ugyanazok a dagadt politikusok, csak a zászló más. Grúzia{1} élve zabálta fel önmagát, nem voltak rendes bankok, a posta nem működött.

Mi, akik elmenekültünk, nem feltétlenül igyekeztünk vissza a háborús zónába. De Irakli csak talált valakit, aki díjazás ellenében hajlandó volt hazarepülni. Magas, csontsovány férfi volt, őszinte pillantással. Becsületesnek tűnt, és a megfelelő válaszokat adta. Még a cigarettát is megfelelően tartotta a kezében. Evett-ivott nálunk. Fogta az apránként összegyűjtött, Ekának szánt pénzt, és mosolyogva, a kezünket rázva távozott. Egy ideig nem kérdezősködtünk, hogy hol van Eka.

Nem emlékszem a becsületes ember nevére, de álmaimban már ezerszer meghalt a kezem között. Eka sohasem kapta meg a pénzt, és mi sem láttuk viszont a becsületes embert. Irakli inni kezdett, és egy este összetörte a dohányzóasztalt, amíg mi a hálóban kuksoltunk. Másnap reggelre az asztal össze volt ragasztva, Irakli meg visszament dolgozni.

Egyre eszeveszettebben igyekezett anyát venni nekünk. Feszült, hol grúzul, hol tört angolsággal zajló telefonhívásokkal, amelyeket tompított a csukott ajtó, és amelyeket gyakran Irakli dühödten mennydörgő hangja zárt rövidre.

Rejtélyes nyomokat találtunk a házban. Falból kiszaggatott telefonvezetékek, furcsa mélyedések a vakolaton, széttépett, a kanapé alá gyűrt piros levelek a banktól, és összetört, majd sebtében feltakarított tányérok világos repeszei.
– Apa ügyetlen. – Csak ennyit mondott. – Olyan ügyetlen vagyok!

Akkor nem értettük, most már tudjuk. Irakli mindent megpróbált, hogy Eka szabadságát megvásárolja. És folyton kudarcot vallott.
– Hol van Eka?
Nem akartunk kérdezősködni, de képtelenek voltunk megállni.
– Dolgozom rajta, fiúk.
Egy évvel az után, hogy megérkeztünk Londonba, elkezdtük az iskolát, az is pénzbe került. Télen elromlott a mosógép, az is pénzbe került. Irakli ráejtett egy salakbetontömböt a lábujjára, és nagyjából két hónapig nem tudott dolgozni. Arra nagyon sok pénz ráment. Valamennyi eljutott Ekához, de sohasem volt elég. Grúziában is pénzből élt az ember. Tehát küldeni kellett.

Az elkövetkező hat évben apránként veszítettük el Ekát. Elveszett a gázszámlákban, az élelmiszerekben, a buszbérletekben, a tolltartókban, a könyvekben és az egyenruhákban.

Irakli ígérete lassan megalvadt, aztán egy napos januári reggelen befutott a hívás. Eka meghalt. Mindannyian bűntudatosan, halkan felsóhajtottunk. Már nem kell kérdezősködni többé. Iraklinak sem kell hazugságokat ígérgetnie.

Miközben apránként átvergődtünk a csatakos, hó nélküli brit télen, valaki mintha levette volna Irakliról a hangot. Kábán belépett a szobába, körülnézett, aztán szó nélkül kiment. Távolba meredő szemmel nézte a tévét, a kávésbögre kihűlt a kezében. Nem tűnt el több tányér.

Azon a télen apánk a szemünk láttára öregedett vagy tíz évet. A bűntudattal megspékelt megkönnyebbülés hirtelen őszre festette a haját. Egyszer sem láttuk sírni, ellenben gyakran kirohant a szobából, mert eszébe jutott valami halaszthatatlan feladat.

– Csapott már beléd villám, barátom? – kérdezte volna, ha akkoriban találkoztok.

Őrült kelet-európai, gondoltad volna: lázasan csillogó szempár és furcsa akcentus, amit nem tudsz hova tenni.

– Nagyobb eséllyel csap beléd a villám, mint hogy egy grúzzal Grúzián kívül találkozz.

Ezen talán udvariasan elmosolyodtál volna.

– Én magam számoltam ki! – Megkocogtatta a homlokát. – Nagyon szerencsés vagy, barátom.

Csillogott a szeme.

– Ugyanakkor na-a-agyon peches is.

Várta, hogy megkérdezd, miért.

– Mert arra, hogy megnyerd a lottót, még nagyobb az esélyed. Milliomos lehettél volna, barátom. Ehelyett összefutottál velem.

Hangosan, teli torokból kacagott. Te is.

– Hadd töltsek egy italt bocsánatkérésként!

• • •

A TELEFONHÍVÁS UTÁN nehéz volt megtalálni a szavakat Ekával kapcsolatban, és még nehezebb volt hangosan kimondani őket. Így hallgatólagos egyezséget kötöttünk: nem említjük többé az anyánkat.

Ez az egyezség tizenegy éven át kitartott. De tavaly Irakli elkezdte megszegni a megállapodásunkat. Mesélt a helyekről, ahol Ekával jártak, a parkokról és kávézókról, ahol elidőztek, a csapásokról és útvonalakról, amelyen át keresztül-kasul bejárták Tbiliszit. Napról napra veszített az érdeklődéséből a jövő iránt, a tekintete megtelt a múlttal.

Gyakran nézegette a Tbiliszibe induló járatokat. Kétszer meg is vette a jegyet, de nem használta fel. Össze sem csomagolt. Úgy tűnt, fél.

– Azok az emberek a síron túl is tartják a haragot.

Nem részletezte, mit ért „azok az emberek” alatt. Feltételeztük, hogy régi barátokról és ismerősökről van szó, akiket megbántottunk azzal, hogy mi elmenekültünk, nekik meg nem sikerült.

A következő, kudarcra ítélt próbálkozás során telepakolt egy bőröndöt. El is indult otthonról. Néhány órával később megszégyenülten, magába roskadva tért vissza. Bevallotta, hogy amikor szólították a járatát, ülve maradt, és nézte, hogy mindenki más beszáll. Amikor bemondták a nevét a hangosbemondón, kisétált.

De minden egyes próbálkozással közelebb került az utazáshoz, míg egy nap elindult a Heathrow-ra, és nem fordult vissza. Már csak a tbiliszi repülőtérről hallottunk felőle. Első grúziai beszámolóit csapongóvá tette a zaklatott lendület, mintha a szíve képtelen lett volna feldolgozni az átélteket.

– Nem hiszek a szememnek. Egyszerűen ezt nem hiszem el – mondta a telefonban.

Nem tudta rendesen elmagyarázni, hogy egészen pontosan mit nem hisz el. Szandro és én két hónapig ráhagytuk. Mind a ketten a húszas éveinkben jártunk, megvolt a saját életünk, és nem igazán vágyakoztunk az elveszett szülőföld iránt.

Időközben Irakli hívásai és e-mailjei megritkultak, de nem figyeltünk fel erre. Az utolsó e-mailje kényszerített rá:

Fiaim!
Csináltam valamit, amit nem lehet visszacsinálni.
El kell tűnnöm innen, mielőtt azok az emberek elkapnak. Talán a hegyekben biztonságban leszek.
Nyomot hagytam, amit nem lehet kitörölni. Ne kövessétek!
Teljes szívemből szeretlek titeket.
Irakli

Annak az e-mailnek semmi értelme sem volt. Valami gonosz rejtőzött a szavakban. „Azok az emberek?” Ki üldözte Iraklit? Milyen nyom? Ami meg a hegyeket illeti, szinte egész Grúzia egy rohadt nagy hegység.

Telefonáltunk, e-mailt küldtünk, nem is egyszer, de semmi választ nem kaptunk. Szandro heteken át zargatta a tbiliszi rendőrséget, a brit nagykövetséget, és bárkit, aki hajlandó volt meghallgatni. Még valami hajléktalanokat segítő jótékonysági egyletet is megbízott, hogy tegyenek ki plakátokat Tbiliszi-szerte. A plakátokon Irakli képe volt, és egy üzenet, hogy jelentkezzen.

Az eltűnt személyekről szóló plakátoknak van egyfajta eltéveszthetetlen, késő bánat ebgondolat hangulata, de nem szóltam bele. Irakli felkutatása teljesen lefoglalta Szandrót. Lehet, hogy Irakli látta a plakátokat, de lehet, hogy nem. Talán már nem is volt Tbilisziben, de lehet, hogy igen. Londonból ezt lehetetlen volt kideríteni. Szandro pontosan erre a következtetésre jutott: mentőakcióba fog, mint mindig.

Eldöntötte, hogy Grúziába megy. Ott már senki sem volt, aki segíthetett volna neki, a családunk kihalt a tizenhét év alatt, amíg távol voltunk. A nagymamák, a nagyapák, a nagybácsik, a nagynénik és az unokatestvérek élete úgy hunyt ki, mint az olcsó karácsonyi égők. Még a temetésükre sem tudtunk elmenni. Nemtetszést vált ki, ha egy menekült visszatér abba az országba, ahonnan elmenekült. Mire Eka meghalt, nem maradtak családtagok, akik összegyűlhettek volna a sírjánál. Azt sem tudjuk biztosan, ki temette el, és hogy pontosan hova.

Ha a gyászt nem követi lezárás, kurvára megforgatja ám az embert. Ősi, a csontjainkban megbújó ösztönről van szó: amikor meghal valaki, akit szeretünk, fontos, hogy lássuk a bizonyítékot. Erre való a temetés. A mi javunkat szolgálja.

Lehet, hogy valami ősi, bosszúszomjas teremtmény átkozta meg a családunkat. Lehet, hogy nem. Akárhogy is legyen, Eka oldala – a Szulidzék – gyorsan kihalt. Irakli oldalát – a Donaurikat – már azelőtt megtizedelték, hogy elmenekültünk volna Tbilisziből. Az a két fél alkot engem. Félig Eka vagyok, félig Irakli. Ahogy a nevem is: Szaba Szulidze-Donauri.

Leo Vardiashvili (Fotó: Kiera Fyles)

Mivel a lezárás utáni éhségem kielégítetlen maradt, úgy éltem Londonban, hogy folyton a halottak jártak a fejemben. Azon tűnődtem, vajon mit csinálnak este, mit terveznek a hétvégére. Aztán eszembe jutott, hogy már nincsenek itt – apró hógömb lett a pillanatból, amikor először meghallottam haláluk hírét. Falatnyi szívfájdalom.

A megszállottjuk lettem. Idegenek arcában pillantottam meg őket, a metrón kihallottam a hangjukat a lármából. A gondolataim közötti sunyi kis résekben a halottak életre keltek. Tetszett.

Fordította: Neset Adrienn

Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft