~~ Egy ~~

Maya még nem tudta, de a videó máris keringeni kezdett a közösségi médiában. A hat perc hosszúságú, szemcsés biztonsági felvétel megfelelően furcsa és nyugtalanító volt ahhoz, hogy több ezer megtekintést generáljon a nap folyamán, ám ahhoz nem volt elég szörnyű, hogy robbanást okozzon a neten, és ahhoz sem, hogy az embereket visszacsalogassa magához, és újra meg újra meg akarják nézni.

Legalábbis a legtöbb ember szemében nem volt annyira izgalmas. Mayával ellentétben, aki számára a felvétel létezése azt jelentette, hogy minden a feje tetejére fordult, amit az elmúlt néhány évben felépített, ezt a sokszor rendezetlen, de többségében szilárd életet, amelyen Dannel osztoztak, aki halkan hortyogva aludt mellette az ágy túlsó felén.

De ő még nem látta a videót, mert került minden monitort. Nem akarta, hogy a kék fény ébren tartsa.

Mindent bevetett, hogy elaludjon: Benadrylt vett be, aztán Melatonint, majd száztól indulva visszafelé kezdett számolni. Letakarta az órát, meleg fürdőt vett, és még egy kis lázcsillapító szirupot is bevett, de semmi sem segített. Ez már sorozatban a harmadik álmatlan éjszakája volt. E hónap elején költözött össze Dannel, és máris könnyedén lerajzolta volna fejből a hálószoba mennyezetén lévő összes foltot. Térképet tudott volna készíteni a fent látható repedésekről.

Oldalára fordult, és emlékeztette magát rá, hogy majd függönyt kellene vennie. Az ágy lábánál álló fűtőtest bekapcsolt. Ezt a háttérzajt általában szerette, de most csak ingerelte a fémrács zörgése. Lerúgta a takarót magáról, felkelt az ágyból, és a fehérneműje fölé felvett egy flanelinget. A lakás hideg volt, a központi fűtés csak részlegesen működött hatékonyan, de Maya bőre így is nyirkos volt az izzadságtól.

A padló lehűlt deszkái kellemesen simultak a talpa alá, míg végighaladt a sötétbe borult folyosón. Elhagyta a második hálószobát, ami üresen állt, eltekintve a szoba-biciklitől, amit Dannel vettek meg a Craigslistről. Maya eddig sosem csinált nagy ügyet a lakásszépítésből a különféle apartmanokban, amelyekben az eddigi lakótársaival lakott az egyetem elvégzése óta – nem díszítették a falaikat poszterek, sem bekeretezett képek, de még könnyedén ide-oda ledobált díszpárnákat sem lehetett látni bennük. Ám az utóbbi időben rákapott, hogy munka után rendszeresen beugorjon a T.J. Maxxbe, a Kelly’s Kertcentrummal átellenben. Csak átszelte a parkolót, és az üzletben egyenesen elindult a lakásfelszerelési cikkek felé. Kis asztalokat vásárolt, szőnyegeket, tárgyakat, amelyeket valójában nem engedhetett volna meg magának.

Mayának tervei voltak ezzel a lakással. Eltökélte, hogy otthon érzi majd itt magát.

A hajnal közeledtével szürkés, télies fény vonta be a nappaliban az utóbbi időben vásárolt bútordarabokat: a kávézóasztalt, amit Maya ahelyett szerzett be, amelyet Dan volt lakótársa magával vitt elköltözésekor. Az új könyvespolcokat, amelyeken a könyvei sorakoztak, Danéi mellett. Egy másodkézből való, sötétzöld bársonnyal bevont kanapét. És fölötte az egyetlen dísz-tárgyat is, amit Maya hozott magával: ezen kívül nem ragaszkodott az elmúlt hét év során egyetlen tárgyhoz sem.

Egy fürdőlepedő méretű maja szőttes függött a falon: a vörös, sárga, zöld és kék szálak alkotta szőnyeget virágokra és kígyókra emlékeztető, egymásba fonódó szimbólumsorok díszítették. Többet jelentett Mayának egyszerű dísztárgynál. Azt nem tudta, pontosan mi a szimbólumok jelentése, de azt igen, hogy valahol a guatemalai hegyekben éltek olyanok, akik tudták olvasni őket. A konyha felé lopódzva elhaladt a sötétben a kárpit mellett.

A mosogatóban még ott voltak az esti főzés során elhasznált edények meg a bolognai szósszal összekent tányérok. Maya imádott Dannel főzőcskézni az új konyhájukban. Az étel fokhagymától és friss paradicsomtól illatozott, de nem volt igazán jó íze. Vagy egyszerűen Maya nem volt éhes.

De az is lehet, hogy a gyomra úgy összeszorult, mint egy ököl. Dan megkérdezte tőle, van-e valami baj, amire a nő azt felelte, egyáltalán nincs, és jól van, ám nem mondott igazat. Most kinyitotta a konyhaszekrényt, félresöpört néhány kávésbögrét, vizes- és borospoharat, míg rá nem bukkant arra, amit keresett. Egy röviditalos pohár, nagyjából negyed deci. Csak egyetlen pohárral iszik, fogadta meg Maya, és a hűtőre mágnessel felerősített fotók emlékeztették rá, miért.

A legutóbbi halloween bulin készültek egy fülkében, abban a bárban, ahol egész éjjel a barátaival táncolt.

Maya az utolsó pillanatban kitalált magának egy „Boszi-tün dér” nevű karaktert, miközben vadászta a meg felelő jelmezt a Goodwillben. Csillogó szárnyat, hegyes csúcs-ban végződő fekete kalapot és egy kék, flitteres gallérú ruhát viselt, ami valamiért második helyet ért a jelmez-versenyen.

Dan Max volt azon az estén, az Ahol a vadak várnak-ból. Nem volt könnyű olyan szürke overallt szereznie, ami teljesítette azt az elvárását egyfelől, hogy fel tudja rángatni tekintélyes termetére, arról nem is beszélve, másfelől, hogy etikus körülmények között történjen a gyártása. De Dan idejekorán nekiállt a keresésnek.

Amikor megvolt a megfelelő darab, bolyhos farkat készített hozzá kiegészítésnek, és felerősítette az overall ülepére, hozzá egy koronát is készített magának, aranyszínű, újrahasznosított kartonpapírból.

Ők ketten nagyon sok szempontból egymás gyökeres ellentéteinek látszottak; Maya kis termetű és meglepően atletikus testalkatú volt ahhoz képest, hogy soha életében nem sportolt komolyan, Dan pedig magasra nőtt, és ránézésre szerette a hasát, ami igaz is volt rá. Dan kék szemű és világos bőrű volt, rövidre nyírt, vörösesbarna szakállt és szemüveget hordott, Maya viszont kreolos összbenyomást keltett, és etnikai hovatartozását valójában szinte lehetetlen volt megállapítani. Az új ismerősei mindig találgatták, és hol indiainak, hol töröknek, hol mexikóinak, hol örménynek vélték. De valójában félig guatemalai származású volt, negyedrészt ír, és negyedrészt olasz. A sűrű fekete haj és a magas maja arccsont találkozott az arcán egy kerekded ír állal és egy pisze ír orral. És bár talán első pillantásra nagyon különbözőnek látszottak ők ketten, ha az ember alaposabban szemügyre vette a hűtőre rögzített képet, mégis volt valami közös a testtartásukban – Dan enyhén Maya felé dőlt álltában, a nő pedig úgy fordult felfelé, mintha félúton találkozni akarnának. Boldognak látszottak. És Maya részegnek is. Nem annyira, mint akinél képszakadás történt, de mint aki közel jár hozzá.

Maya kivett egy üveg gint a fagyasztóból. Fehéres köd áradt ki a palack nyakán, miután letekerte a kupakját, aztán a pereméig megtöltötte a kis poharat.

Megemelte – Csirió! – a képen látható arcok felé, és ígéretet tett magának: másnap reggel elmeséli Dannek, miért nem volt önmaga az utóbbi néhány napban, miért nem tudott sem aludni, sem enni. Elárulja, hogy Klonopin-megvonási tünetei vannak.

Az első baj az volt ezzel, hogy Dan eddig arról sem tudott, hogy Klonopint szed. Amikor megismerkedtek, Maya már régóta használta esténként a szert, hogy aludni tudjon. Nem nagy ügy, ráadásul orvosi receptre – miért említette volna meg bárkinek, akivel randizgat?

Dan előtt nem volt senkije, akivel egy hónapnál hosszabban húzták volna. Dannel viszont az első hónapból hamarosan három lett, és még mielőtt Maya felocsúdott volna, eltelt két és fél év.

De most vajon mivel tudja megmagyarázni, miért várt ilyen sokáig? Sőt, hogy eleve miért kezdte el szedni a gyógyszert?

És vajon mit gondol majd Dan, ha kiderül, hogy a tabletták nem egy gyógyszertárból származnak, hanem Maya barátnőjétől, Wendytől?

Maya, aki már nagyon sokféle módon racionalizálta a függőségét, azzal nyugtatta magát, hogy ez nem hazugság, csak elhallgatott valamit Dan elől; hogy csupán a lelki nyugalma érdekében hordja a kézitáskájában a gyógyszert egy aszpirines fiolában, nem azért, hogy elrejtse. Végig azt tervezte, hogy felhagy vele, és ha majd biztonságosan maga mögött hagyja a szokást, mindent elmond Dannek.

De most kifogyott a kis sárga tablettákból, és Wendy, az egyetemi barátnője, egyszer sem hívta vissza, amikor Maya kereste, pedig már vagy egy tucatszor próbálkozott, üzeneteket küldött, e-mailezett, és végül telefonált.

Ők ketten jóban maradtak a diploma megszerzése után is, ami legfőképp annak volt köszönhető, hogy mindketten továbbra is a Bostoni Egyetem környékén laktak, és szerettek bulizni. Napközben ritkán találkoztak, de a hét sok estéjén ittak együtt. Ám most, hogy Maya sokkal kevesebbszer járt el otthonról esténként, mint régen, egyre ritkábban látták egymást; és Maya visszagondolva rádöbbent, hogy havonkénti egy közös étkezésük is szó szerint üzleti reggelivé alakult át: ötven dollár cserélt gazdát, cserébe kilencven milligrammnyi Klonopinért.

Lehetséges volna, hogy Wendy ezért nem hívja vissza?

Ahogy Maya elvonási tünetei súlyosbodtak – álmatlanul hánykolódott éjjelente, folyton úgy érezte, mintha tűz égetné az agyát, és a bőrén hangyák masíroznának –, sokat gondolkodott rajta, hogy vajon Wendy sejtette-e, milyen rettenetes élményben lesz része.

Maya mindenesetre nem gondolta. Dr. Barry, a pszichiáter, aki hét éve felírta neki a gyógyszert, egy szóval sem említette, hogy függőséget okozna. Annyit mondott, hogy a pirulák segítenek majd az alvásban, ami igaz is volt – de csak egy ideig. Ahogy teltek a hónapok, Mayának egyre többre volt szüksége, hogy ugyanazt a hatást elérje. Dr. Barry mindig készségesen állt a rendelkezésé-re, és egyetlen tollkanyarintással nagyobb dózist írt a receptre – egészen addig, míg Maya le nem diplomázott, és meg nem szűnt a biztosítása. És ő csak akkor döbbent rá, hogy képtelen gyógyszer nélkül aludni, amikor már nem tudta kifizetni az orvosnál tett látogatás díját, és kénytelen volt lemondani róla.

Nagy szerencséjére Wendynek, aki nemigen bízott a mentális egészségre szakosodott orvoslásban, szintén felírták a gyógyszert. Wendy egyiket sem szedte az orvos által

felírt gyógyszerek közül, inkább eladta őket, vagy elcserélte más drogokra. Az elmúlt három évben, az egyetem óta, mindig Maya vette meg Wendytől a Klonopint. És mindig azt mondogatta magának, hogy le fog szokni róla. Nem számított rá, hogy könnyen megy majd, de a valódi helyzet súlyossága még őt is meglepte.

Hiába nézett utána az interneten is a tüneteknek. Álmatlanság, nyugtalanság, remegés, izomgörcsök, paranoia, felfokozott idegállapot… ezekkel még megbirkózott valahogy. Ám az, hogy hallucinációk is gyötörhetik, már igazán megrémisztette.

Minden lelkierejére szüksége volt, hogy visszatekerje a gines palackra a kupakot, és visszategye a hűtőbe. Kiment a fürdőszobába, és ivott egy nagy korty Ny-Quilt.

Az arca eltorzult, amikor a szirup lecsorgott a torkán.

A tükörképe, amely kísértetiesnek hatott a magas, tejüveges ablakon beáradó fényben, utánozta a grimaszt.

Maya bőre sápadt és nyirkos volt, a szeme alatti karikák, mint két kráter. A gyógyszerelvonás miatt az étvágya is megromlott, és a tükör tanúsága szerint, megélesedett arccsontja és kiálló kulcscsontja alapján, máris sokat fogyott. Erőnek erejével kellett rávennie magát, hogy ellazítsa az állkapcsát.

A nappaliban lerogyott a kanapéra, és lerángatta magáról az átizzadt flanelinget. Felkattintotta az olvasólámpát, és megpróbált belemerülni egy könyvbe: a misztikus történet eddig tetszett neki, de most csak újra és újra ugyanazt a bekezdést kezdte elölről. A csend szinte harsogott körülötte, de tudta, hogy az utca odakint lassan meg fog élénkülni, behallatszanak majd a korai zöld metróval munkába indulók által keltett zajok, meg a járda mellett parkoló autókba beszálló utasok ajtócsapkodása.

Hirtelen lépések hallatszottak, és Dan bukkant elő az előtér sötétjéből. Félig aludt még, a haja kuszán az égnek meredt. Sokáig fenn volt, a harmadéves jogi vizsgáira készült.

Mindketten huszonöt évesek voltak, és Dan eddig többet kihozott az életéből, vagy legalábbis Maya így érezte. Hamarosan végezni fog a jogon, és kereshet magának egy ügyvédi állást. Ezeket a feladatokat Maya nem irigyelte. Amit viszont igen, az Dan magabiztossága volt. A saját magába vetett hite. Környezetvédelemre szakosodott ügyvéd akart lenni, ez volt a célja már akkor is, amikor megismerkedtek, miközben a nő azóta, hogy végzett a Bostoni Egyetemen, a Kelly’s Kertcentrumban dolgozott: kiszolgálta az ügyfeleket, és növényeket ültetett.

Nem arról volt szó, hogy ő maga úgy érezte volna, a munka nem elég jó neki, de néha aggasztotta, hogy talán Dant zavarja ez, vagy éppen egy kicsit lenézi amiatt, hogy ennyire hiányzik belőle a motiváció. Az első találkozásaik során Maya azt mondta a férfinak, hogy író szeretne lenni, és Dannek tetszett a dolog; azóta is emlegette alkalmanként, és kérdezgette, mikor olvashatja Maya munkáit. De az volt az igazság, hogy Maya semmit sem írt utolsó éves kora óta.

Az utóbbi időben Dan fel is hagyott a kérdezősködéssel, mintha már nem hinné el, hogy Maya valaha is megvalósítja a tervét.

Dan most hunyorogva nézte a félhomályban. Maya alsóneműben ücsörgött a kanapén, Danen viszont melegítőalsó, gyapjúzokni és hosszú ujjú felső volt.

– Hé… – szólította meg a nőt álomittasan. – Minden rendben?

Maya bólogatott.

– Nem tudtam aludni.

De Dan nem volt ostoba. Sőt, ami azt illeti, éppenséggel vágott az esze, mint a borotva – Maya részben ezért szeretett bele. A férfi tudta, hogy valami baj van, és Maya el is akarta árulni neki, mi – mert megígérte magának, hogy megteszi –, de most nyilvánvalóan nem alkalmas erre az idő. (Most sem.) Felemelkedett a kana-péról, a válla köré vonta a flaneling viszketős anyagát, a nappalin át odalépett Danhez, és a karjára tette a kezét.

– Már úgyis épp indultam volna vissza. – Belenézett a férfi álmos szemébe, aztán elindult a hálószoba felé.

Nehéz volt megmondani, mikor lett a hálószobájuk ennyire rendetlen. Egyiküknél sem jött természetesen a rendszeretet, de a nappalit és a konyhát sikerült rendben tartaniuk. Ám mivel a vendégeknek sosem volt rá okuk, hogy bemenjenek a hálószobába, Maya és Dan hamarosan szertehagyogatták a ruháikat a padlón, egyre több használt kávéscsésze, borospohár és lehajított könyv borította el a helyiséget, és az utóbbi időben csak még tovább romlott a helyzet. Mayát korábban sosem zavarta a rendetlenség, de most úgy érezte, a hálószobájuk zavaró módon tükrözi vissza a fejében uralkodó káoszt.

Lefeküdt, lehunyta a szemét. Dan felől olyan hang érkezett, mintha mondani akarna valamit. Maya várt.

Egészen addig, míg a férfi lélegzetvétele lelassult, és hallatszott, ahogy újra álomba nem merül mellette.

Ekkor indult Maya álma. Az egyik pillanatban még Dan szuszogását hallgatta, a következőben pedig már Frank háza felé baktatott. Ébren elfeledkezett a helyről, de álmában minden apró részletét ismerte: az odavezető keskeny ösvényt az erdőn át, majd a hidat, amelyen átsétálva a túloldali tisztásra lehetett jutni. A ház a tisztáson állt, fák sorfala vette körül. A verandán két üres hintaszék állt. Az ajtó be volt zárva, de álmában a nőnek mindig volt hozzá kulcsa.

Belépett, de nem azért, mert így akarta, hanem mert nem volt más választása. Lénye egyik fele – az a része, amelyik az álmot álmodta – ragaszkodott hozzá, hogy egyik éjjel a másik után visszatérjen, mintha volna itt valami elvégzendő feladata. Valami, amit meg kell értenie.

A magas, kőből épített sparhelt belső tűzterében mele-get árasztó lángok lobogtak. Az asztal meg volt terítve két személyre. Két mély levesestányér, két kanál, két üres pohár várta, hogy megtöltsék. A tűzhelyen álló fazékban valamilyen egytálétel rotyogott. Főtt hús, rozmaring, fokhagyma és kakukkfű – isteni – illata töltötte be a helyiséget, és Maya érezte, hogyan kezd ellazulni a teste, hogyan lassul le, még így is, hogy a rémület a zsigereit szorongatja, és makacs indáival szorosan körbefogja a szívét.

Nem érződött álomnak a jelenet.

Tudta, hogy Frank itt van. Ahogy mindig. Az ablakon túlról a vízfolyás halk moraja hallatszott, de Mayát nem tévesztette meg a békés hang. Itt bent minden csupa veszély, ott lappang minden egyes tárgy felszíne alatt, beleszövődik a hely teljes szövetébe. Veszély rejlik ebben az otthonosságban, ebben a barátságos melegben. Még a kinti vízcsobogásban, a lágy gurgulázásban is – ami mostanra egyre hangosabbá vált. Behallatszott, hogyan rohan át a víz a sziklák fölött. A ritmikus, kitartó csapkodás egyre harsányabb, egyre kifejezőbb lett, mintha a víz beszélni akarna Mayához, mintha szavak bukkannának fel a háttérzaj felszínére, de visszaszippantaná őket a mélység, mielőtt a nő elkaphatná értelmüket.

Maya a fülét hegyezve próbálta megérteni, mit mond a folyó, míg rá nem döbbent, hogy nem a víz beszél hozzá. Hanem Frank.

Frank, aki ott áll közvetlenül mellette, és egyenesen a fülébe susog. Maya minden szőrszála az égnek állt.

A szíve megrándult, a rémült visítás hangja a fülét tépte, és lassan mozdulva hátrafordult.

Aztán az izzadságtól csuromvizesen, kinyitotta a szemét.

Ritkán emlékezett az álmaira felébredés után, vagy ha mégis, csak halvány benyomások maradtak utánuk, de az azóta eltelt napokban, hogy bevette az utolsó szem Klonopint, az alvása még töredezettebbé vált. Azóta sokkal élénkebben álmodott, és az álmai után mindig körbevette a rémület köde. Maya tapogatódzva megkereste az órát, és maga felé fordította. 5.49. Óvatosan, nehogy felébressze Dant, újra kimászott az ágyból, elvette a laptopját az íróasztalról, és lábujjhegyen kiosont a nappaliba.

Előkeresett egy lejátszási listát, amelyet a természet nyugtató hangjaiból állítottak össze, meg az anyja német csokoládétorta-receptjét. Ma este Dannel arra készültek, hogy autóval megteszik a kétórás utat Amherstbe, és megünneplik Dan anyjának születésnapját. Rendes esetben Maya várta volna a programot – kedvelte a férfi szüleit, ezért is ajánlotta fel (még mielőtt kifutott volna a gyógyszeréből), hogy süt egy tortát –, de most eltűnődött, vajon hogyan lesz képes végigülni a négysze-mélyes vacsorát anélkül, hogy a szülők észrevennék, valami nincs rendjén.

Pedig Maya azt akarta, hogy elfogadják. Amikor először találkozott velük, Dan apja úgy gondolta, vicces lenne, ha spanyolul cserélnének eszmét, ami kínos jelenetekhez vezetett, mert Maya rettentő rosszul beszélte a nyelvet. Pontosan ugyanúgy, mint bárki, aki csak a középiskolában tanulta: a magánhangzói túl hosszúak voltak, rossz igeidőket használt, miközben Dan apja még az r-eket is pörgetni tudta. Maya angolul kért tőle elnézést; és azóta egyfolytában azon igyekezett, hogy tisztára mossa magát Dan szülei előtt.

Akárcsak a fiuk, Greta és Carl is okos emberek voltak. Intellektuálisak. Az asszony fotóriporterként dolgozott, a férfi ötödikeseket tanító tanár és több nyel-ven alkotó költő volt. Maya azt akarta, hogy szeressék, és ezenfelül szeretett volna olyan lenni, mint ők. Nem úgy tervezte, hogy egész életében a Kelly’s Kertcentrum alkalmazottja marad. El akarta mesélni Gretának és Carlnak, hogy az apja is író volt, még ha az anyja most csupán szakácsnő is egy luxus rehabilitációs intézmény konyháján, ahol a kenyérsütés a fő feladata.

De ha elárulja ezt a titkát, a szülők azonnal kérdezős ködni kezdtek volna az apjáról, aki meghalt, még mielőtt Maya megszületett volna. És miután ez a tény elhangzott egy-egy beszélgetés során, mindig kínos csend következett, mert mindenki keresgélte magában, mit tudna erre válaszolni, márpedig a kínos helyzet volt az utolsó dolog, amire Maya ma este vágyott.

Egyszerűen azt fogja mondani nekik, hogy rossz passzban van. Ami igaz is. Sminkkel eltünteti a szeme alatti karikákat, és igyekszik, hogy ne törölje le óvatlanul. Mosolyog majd, nem túl szélesen, de nem is ösz-szepréselt csíkszájjal, és senkinek fogalma sem lesz róla, milyen rosszul aludt.

Ana Reyes

Megdörgölte a halántékát, és igyekezett a fülhallgatóból áradó vízesés hangjaira koncentrálni. Listát írt, mi mindenre van szükség a tortához. Kókuszreszelék, író, pekándió. Aztán mivel úgysem tudott volna a könyvére koncentrálni, megnyitotta a YouTube-ot, és végigpásztázta a sok csatornát, amelyekre fel volt iratkozva.

Muszáj találnia valamit, amivel elterelheti a gondolatait a fájdalmas sóvárgásról. Valamit, amit arra találtak ki, hogy megragadja a figyelmét, és ne eressGYze el.

Ana Reyes: Ház a fenyvesben
Fordította: Lévai Márta
Next21 Kiadó, Budapest, 2024
350 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft