Don Giovanni és Donna Anna

D. Magyari Imre ǀ

Claus Guth rendező egy erdőbe helyezte a cselekményt (díszlet: Christian Schmidt). És rögtön az elején hasba lövi – a Kormányzó kezével – a címszereplőt, aki három órán keresztül haldoklik. Azt már nem is mondom, hogy korunkba, sőt egyenesen napjainkba tette át a történetet, látunk autót, mobiltelefont, sőt buszmegállót, modernek a ruhák is (jelmez szintén Christian Schmidt).

A zene és a szöveg a régi; a most is kiváló zenekart Rajna Martin vezényli nagyszerűen.

Az erdő semmiképp sem a címszereplő elfásultságát van hivatva kifejezni. Gondolhatjuk, hogy ez az élet erdeje? Az általam igen kedvelt OperaCafé vonatkozó adásában a Leporellót – kiválóan! – alakító Cser Krisztián legalábbis ezt mondja. Akkor tehát ez az a „nagy, sötétlő” rengeteg, sőt „sűrü, kúsza, vad vadon”, amiben annak idején, mert „az igaz útat nem lelé”, a firenzei költő is eltévedt Nel mezzo del cammin di nostra vita. (Az emberélet útjának felén – Babits Mihály fordította így régebben.)

A szintén kedvelt, mert egyenletesen magas színvonalú, letölthető műsorfüzetek Mátrai Diána Eszter szerkesztette darabjában bonyolultabb választ kapunk. A rendező ezt mondja a szerkesztőnek – kicsit hosszabban idézem, de, gondolom, megbocsátható: „Az erdő akkor nyer értelmet, ha egy még távolabbi pontból indulunk ki. … Hosszú időbe tellett, míg rájöttem, miben rejlik az opera valódi izgalma: az erotika, a szex és a nők hajhászása egyfajta túlélési vágy kifejeződése. (…) …engem az foglalkoztatott, miként érez valaki, aki tisztában van azzal, hogy hamarosan meg kell halnia. … [Don Giovanni] olyan, mint egy haldokló állat, amelyik keres egy félreeső helyet, hogy meghaljon, és ez a hely a természet lesz. A mű egy további aspektusa (…) Don Giovanni lelkiállapota, amikor már nincsenek erkölcsi gátlásai vagy problémái. Ennek a két megközelítésnek az erdő [felel meg], ahol a szépség, a szerelem, a szex az úr, amikor süt a nap. Ám amikor [a Nap] lemegy, az erdő elsötétül, rémálmok és félelmek helyszíne lesz, ahol nincs fény, ami megmutatná a kiutat. Magunkra maradunk ösztönös félelmeinkkel.” (Ehhez azért hozzáfűzném, hogy a műben nincs nappali jelenet, már ha elfogadjuk, hogy a cselekmény valós idejű. Csakhogy ez idő alatt a Kormányzót nem temethetik el és pláne nem állíthatnak neki szobrot, szóval ez azért macerás.) Ugyanakkor Guth azt is mondja, hogy az előadásban „a valóság és a hallucinációk szándékosan keverednek. A színpadon zajló események majdnem mind valóságosak.” Azonban „bizonyos részeknél – teszi hozzá sejtelmesen – elmosódik a határ”. Egyértelmű látomás a második felvonás elején felhangzó szerenád (Deh! vieni alla finestra), és látomás, „rémálomszerű jelenés” a zárójelenet. (Ez a prágai bemutatón még az utolsó előtti volt, de már egy év múlva, a bécsi változatból elhagyták; a mostani verzióban a kettő keveredik – sok különbség amúgy nincs).

A vacsora kész… (Don Giovanni, Leporello)

Az erdőért a díszletmunkások lehetnek igazán hálásak. Nincs kert, ház, nincs másik kert, két kapuval, „amelyek kívülről vannak kulcsra zárva”, és főleg nincs „fényben úszó terem Don Giovanni házában, előkészítve a nagy táncmulatságra”; mindez a műszak szempontjából tiszta nyereség. De az előadás értelmezése szempontjából nem a legelőnyösebb.

Nem állja meg a helyét, hogy a haldokló Don Giovanni (Bretz Gábor, illetve Szemerédy Károly) keres egy félreeső helyet, és az erdő lesz az. Hisz első jelenet elején még semmi baja, de már a fák között leselkedik: köpenybe és felismerhetetlenségbe burkolózva igyekszik megerőszakolni Donna Annát (Tuznik Natália), akinek értésére is adja: „Bolond, hiába kiáltozol, / nem fogod megtudni, ki vagyok.” Donna Anna viszont kiáltozik, kiáltásaira jelenik meg apja, a Kormányzó (Kiss András), akinek felbukkanásakor viszont joggal csodálkozunk: mit keres az erdőben? És mit keres itt az el-, majd ismét feltűnő Donna Anna jegyese, Don Ottavio (Szeleczki Artúr)? Kirándult a család? Éjszaka? Vagy az erdő mégsem valóságos erdő, valójában a Kormányzó és Donna Anna házában vagyunk, az erdő képzeletbeli erdő? Ehhez képest kedvenc díszletelemem, a buszmegálló túl konkrét. Danténál legalábbis nem szerepel. Donna Anna egyébként később, a tizenharmadik jelenetben, az Or sai chi l’onore ária előtt, amikor Don Giovanniban felismeri az éjszakai támadót és atyja gyilkosát, elmeséli Don Ottaviónak a hátborzongató történetet: „…láttam, hogy belép egy köpenybe burkolózott férfi…” (Ez a belép alaposan megnehezíti, hogy az erdőt azonosnak tekintsük a palota hálószobájával…)

Még valami fontosat, tulajdonképp Don Giovanni mentségére. Ő nem akarja megölni a Kormányzót, aki karddal és lámpással jőve így kiált rá: „Vélem küzdj meg!” Sőt: először így válaszol: „Menj! Nem méltó hozzám, / hogy véled vívjak.” A Kormányzó azonban mindenáron vívni akar, azaz nyilván úgy véli, ő öli majd meg a betolakodót. Rendezői döntés, hogy a Kormányzó reszketeg aggastyán vagy életerős férfi, lányáért remegő öreg vagy (szintén) agresszív macsó. De a szándéka világos. És ne feledjük: más volt akkor az emberi élet értéke! Donna Anna a bibliai ’szemet szemért’ elv alapján arra az apró szívességre kéri Don Ottaviót, hogy ugyan ölje már meg az (akkor még) ismeretlen támadót, később Masetto sem akarja alább adni. Itt és most, mint említettem, a Kormányzó hasba lövi ellenfelét, aki viszont leszúrja. Mindenesetre Leporello (Cser Krisztián) joggal jajong: „Micsoda gaztett, mily gonosztett!” – az pedig már igen jellemző Don Giovannira, hogy cseppet sem zavartatja magát: „Ő akarta, az ő baja.” Jellemző volt Donna Anna megtámadása is: ő nem meghódítani akar egy nőt, hanem megszerezni, mindenáron. És mindegy, hogyan. Hasba lőve is akár – ami azért cseppet életszerűtlen.

Don Giovanni Zerlinát csábítgatja

Tény, hogy „nincsenek erkölcsi gátlásai vagy problémái”. De nem azért, mert tudja, hogy „hamarosan meg kell halnia”, ez nem is látszik zavarni, de miért is zavarná, amikor Mozartnál és Lorenzo da Ponténél nem lövik meg, tehát nem jut eszébe haldoklani. Nem a sebesülése pillanatától kezdve gátlástalan, hiszen sosem voltak gátlásai. Akkor sem, amikor átverte – feleségül vette, majd elhagyta – Donna Elvirát, akkor sem, amikor elhatározta Donna Anna megtámadását.

Logikailag három lehetőség van.

1. Ha „A színpadon zajló események … mind valóságosak”, tehát valóságos Donna Elvira (Kele Brigitta) megjelenése, Zerlina (Brindás Boglárka) szédítése és szédülése, Masetto (Pataki Bence) megalázása – akkor végül is Mozart (és da Ponte) operáját látjuk. De nem azt látjuk, nem láthatjuk, mert Don Giovanni a legelején halálos sebet kap, és erről, ha ő megfeledkezni látszik is róla (mondjuk a bordal – Fin ch’han dal vino – éneklésekor), mi nem feledkezhetünk meg, hisz mintegy a szemünkbe vésték.

Azért van esküvői csoportkép és szelfizés… (középen Zerlina, Masetto, kettejüket átöleli Don Giovanni, fotós: Leporello)

2. Ha az „események” egyike sem valóságos, hanem Don Giovanni lázálma vetül elénk, akkor komplikáltabb a helyzet, ha el is fogadjuk, hogy valaki hirtelen egy komplett operát vizionál. Ha a haldokló azt képzeli, hogy eljön érte a Kormányzó és megkövülten néz rá, akkor gondolhatunk akár arra is, hogy lelkiismeret-furdalása van, de nem lehet, hisz nem bán meg semmit s ezt ki is mondja. Vagy ettől még érezhet bűntudatot?

A műsorfüzetben olvashatjuk Ronny Dietrichnek, a négy és fél évtizede opera-közelben dolgozó szakembernek, a produkció dramaturgjának egy érdekes észrevételét. Szerinte Mozart Don Giovanniban is felfedezi az „isteni szikrát”, így jogos a kérdés: lehet, hogy Don Giovanni tényleg „olyasvalaki, aki tisztában van létének mulandóságával, s emiatt egész életét maximálisan élvezni szeretné?” De valóban felfedezi-e benne Mozart az isteni szikrát? És nincsenek-e tisztában a többiek is – egy részük legalább – létük mulandóságával s nem a boldogságra törekednek-e, tudatosan, ők is? És lehet-e az életet mások megalázása, tönkretétele árán élvezni? Persze, láthatjuk: nagyon is, akadnak, akiknek ez a legfőbb stimulus, ettől érzik igazán a hatalmukat. Mindezért én ebben a szikra-ügyben korántsem vagyok biztos, de sokkal mélyebben kellene ismernem az operát és Mozartot ahhoz, hogy valami megnyugtató válaszfélét tudjak adni. Határozott választ akkor sem tudnék, nem is akarnék. Ugyanis aki ilyesmire magabiztosan válaszol, annak fogalma sincs a művészetről. (Azt sem tudjuk, hogy a Velencei Köztársaságban született Lorenzo da Ponte rokonszenvezett-e hősével: azt viszont tudjuk, hogy őt kizárták az egyetemről és száműzték Velencéből, ahol Casanovával barátkozott.)

Don Giovanni, Leporello, Donna Elvira

3. Ha az előadásban „A valóság és a hallucinációk szándékosan keverednek”, sőt „A színpadon zajló események majdnem mind valóságosak”, némelyikük tehát nem az, a zárókép pedig a Kormányzóval és Donna Elvirával egyenesen „rémálomszerű jelenés”, ahogy ezt a rendező nyilatkozta, akkor nem Mozarték Don Giovanniját látjuk, vagy nem csupán azt. Elmarad ugyanis az igazságszolgáltatás. Ami igen lényeges különbség, bár nem feltétlenül baj, vannak előadások, melyek szembemennek a szerzői szándékokkal, de ettől még nagyon jók. Edzett nézőként egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy az előadás alkotói a szerzői szándék szolgai megvalósítói legyenek, csak legyen a látottakban „összhangzó értelem”. A világban tényleg nem azt látjuk, hogy megbűnhődnének a gátlástalan hódítók, a törtetők, az uralkodni vágyók, akiknek a prototípusa Don Giovanni. Sőt: azt látjuk, hogy a lehető legritkábban kell bármiért is felelősséget vállalniuk. Megússzák. Az ég haragja, amit Donna Elvira oly meggyőződéssel emleget (In quali eccessi), késik, talán el is marad. De a Don Giovanniban van igazságszolgáltatás, s az opera sokkal konzervatívabb műfaj, mint a prózai színház, nem lehet olyan szabadon bánni a „szöveggel”, mint ott.

Donna Elvira is, a Kormányzó is arra kéri Don Giovannit, hogy változtassa meg életét. A Kormányzó szavai egyenesen a Rilke-vers (Tóth Árpád fordította) zseniális magyar szövegére utalnak, nyilván mert Uhrmann Györgyben ezek idéződtek fel: „Mutass megbánást, változtasd meg élted!” Don Giovanni azonban, hiába minden könyörgés, fenyegetés, nem mutat megbánást és nem változtatja meg éltét, nem és nem. Ez nem az a büszkeség, amivel Edith Piaf énekelte, hogy Non, je ne regrette rien! Itt valóságos bűnök megbánását tagadja meg valaki, kétségtelenül bátran és dacosan – nem tudjuk, hogy ő is bűnnek tartja-e mindazt, amit tett és mások bűnnek tartanak.

Bretz Gábor (Don Giovanni), Kele Brigitta (Donna Elvira), Tuznik Natália (Donna Anna), Szeleczki Artúr (Don Ottavio)

Nem arról van-e szó végül is, hogy mintegy tükröt tartva a természetnek, egy olyan embert mutat fel, akire – minden formátumossága ellenére – korunk pszichológiájának fogalma, a „sötét hármas” illik: „Egymástól elkülönülő, ám sok tekintetben hasonlóságot, egyezést mutató személyiségvonások gyűjteményeként használják az SH-modellt: a szubklinikus nárcizmus, a szubklinikus pszichopátia és a machiavellizmus együttes jelölésére” – olvashatjuk A lélek sötét oldala* előszavában. Ez sokkal több, más, mint a szexfüggőség, amit ugyan Don Giovanni életfilozófiaként fogalmaz meg Leporellónak a második felvonás legelején: „Ki egyhez hű, / a többi iránt kegyetlen. / Én, ki érzem magamban / ezt a hatalmas érzést, / jót akarok mindahányuknak.” De hogy nem csupán szexfüggő, éppen a bánásmódja bizonyítja Leporellóval, a Kormányzóval, Don Ottavióval, Masettóval szemben.

És az említett személyiségvonások klinikussá, kezelést igénylőkké is válhatnak, ám csak ritkán gyógyítgatják őket, hisz a pszichológushoz nemigen megy valaki azzal, hogy ő feltehetően pszichopata… S ha menne is, mit kezdenének vele? Mondjuk egy Donald Trumppal… Gondoljunk azokra, akik miatt elindult a #metoo! Vagy gondoljunk egyes politikusokra! Don Giovanni – az opera Don Giovannija – mindannyiukat képviseli. Netán mindannyiunkat? Mert a legtöbbünkben – nőkben is akár – bizony van némi Don Giovanni-s…

Claus Guth rendezése, azt hiszem, nem tökéletes. De az előadás hibáival együtt is igen elgondolkodtató. És hát Mozart zenéjét halljuk, kiváló interpretációban.

Fotók: Berecz Valter / Operaház

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás

* A lélek sötét oldala (Szerk.: Bereczkei Balázs, Birkás Béla, Czibor Andrea).
Typotex Kiadó, 2021
Előszó: Birkás Béla