Otto Skorzeny

Otto Skorzeny sötét figura volt. Híressé (illetve hírhedtté) vált, mert a második világháború alatt nevezetes kommandós hadműveleteket vezetett, köztük 1943 szeptemberében egy vakmerő akciót az olasz diktátor, Benito Mussolini kiszabadítására, de sokszor előfordult, hogy eltúlozta saját érdemeit. 1960-ban több bűncselekmény elkövetésével is meggyanúsították: azzal, hogy zsinagógákat gyújtott fel a Kristallnacht (kristályéjszaka) alatt, „defetista” német katonákat ölt meg, sőt „méregfegyverrel” kísérletezett foglyokon. Kétségtelen, hogy ezen vádak jó része a keletnémet propaganda terméke volt, ezért nehezen lehetett igazolni őket. Az 1960-as években több bírósági eljárás is indult Skorzeny ellen Ausztriában, de semmi se kerekedett ki belőlük. Magas, félelmetes ember volt, feltűnő sebhellyel az arcán. Ráfi Eitan, a Moszad európai kémfőnöke így nyilatkozott róla: „első osztályú katona”. Robert B. Bieck, az Egyesült Államok helyettes légügyi attaséja Madridban, jól emlékezett rá, hogy Skorzeny „módfelett barátságos és udvarias volt… olyan, mintha óriási medve üdvözölt volna vagy hatalmas bernáthegyi kutya ölelt volna meg”. Skorzeny előszeretettel szopogatott skót whiskyt, imádott jól élni és bőségesen megvendégelte látogatóit. Közvetítőkön keresztül az amerikai közigazgatás és a Republikánus Párt legmagasabb köreivel tartotta a kapcsolatot, köztük valószínűleg az akkori alelnökkel, Richard Nixonnal is.

Skorzeny döbbenetes lajstromához azonban egy sokkal prózaibb igazság is hozzátartozott: a háború után már csak haszonleső üzletember volt, aki puszta unaloműzésből folyton kereste a kalandokat. Amikor az ismerőseivel beszélgetett, rendszeresen előhozakodott a terveivel, miszerint megszervezi a száműzetésben élő németek légióit, akik a Szovjetunióval való háború esetén közbeléphetnek, vagy más megalomániás rögeszmékkel állt elő, amelyek többsége messze meghaladta az erejét és a képességeit is. Az FBI-on keresztül megpróbált hozzáférkőzni az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének parancsnokaihoz, hogy népszerűsítse elképzeléseit. Az egyik ismerősének úgy mutatkozott be, mint „Németország jövendőbeli elnöke”. Mint a CIA elemzői nagy bosszúságukra felfedezték, az információk jó része, amelyeket a Németországban folyó, szovjet kémtevékenységről szolgáltatott, kitalált vagy eltúlzott volt.

Skorzeny – akárcsak sok más figura, akikkel már korábban találkoztunk – fegyverkereskedelemmel is foglalkozott, s különféle országokkal és lázadó csoportokkal üzletelt. Cége e célból fióktelepeket tartott fenn Kairóban, Damaszkuszban és Bejrútban. Szírián és Egyiptomon keresztül nagy mennyiségben csempészett Mauser puskákat és gépfegyvereket az algériai FLN-hez. Akárcsak az OTRACO, Skorzeny is az Arab Klub és vezetője, Szaíd Fatah Imám közvetítésével rendezte a pénzügyeket, a csatorna onnan Tunézia és az algériai lázadás keleti szektora felé vezetett. Néhány bizonyíték arra utal, hogy Skorzeny – legalábbis áttételesen – kapcsolatban állt az OTRACO-val, Beisneren keresztül, aki közvetített közte és az egyiptomi kormánykörök között, de úgy tűnik, hogy a hajdani ezredes jobbára másoktól függetlenül tevékenykedett.

(…) Iszer Harelnek, a Moszad vezetőjének 1960-ban megfordult a fejében, hogy levadássza Skorzenyt mint náci háborús bűnöst, de aztán rájött, hogy a parancsnok nem követett el bűnöket a zsidók ellen. Meir Amit három évvel később forrásként akarta beszervezni. Csak az volt a kérdés, hogyan.

A Moszad „csaliként” Skorzeny csinos feleségét, Ilse von Finkenstein grófnőt használta, aki nyitott házasságban élt férjével. A CIA egyik informátora így írta le: „rendkívül vonzó és ritka intelligens nő”. Sokan híresen feslett életű nőszemélynek tartották a temperamentumos grófnőt. Igazi kalandornő volt, több hírszerző szolgálattal is kapcsolatban állt, főleg Franciaországban, a turizmusba fektetett be a Bahama-szigeteken és gyakran látott vendégül gazdag férfiakat a lovasfarmján.

A Moszad a nácivadász egység, az Amal előző fejére, Ráfi Meidanra (ne keverjük össze Ráfi Eitannal!) bízta a feladatot, hogy környékezze meg a grófnőt. Meidan „német származású [zsidó] volt, jellegzetesen európai fizimiskával. Jóvágású férfi, akit az érettek korú nők fölöttébb vonzónak találtak.” Holott csak közvetítő volt, Meidan az Izraeli Honvédelmi Minisztérium alkalmazottjaként mutatkozott be a grófnőnek: szabadságon van, a nemzetközi turizmusba szeretne befektetni és éppen jó lehetőségeket keres. Ez tökéletes stratégia volt: az volt a célja, hogy felkeltse Ilse kíváncsiságát és kalandvágyát anélkül, hogy elriasztanák, mert ajtóstól rohannak a házba. Ők ketten Dublinban találkoztak először. Meidan örömére a grófné egyből megkedvelte. Meglehetősen gyorsan szoros barátság (és a szóbeszéd szerint szerelem is) szövődött közöttük.

A grófnő és zsidó sógora bárokban és klubokban szórakozott a Moszad-ügynökkel, sokat ittak és jiddisül meg németül vicceket meséltek egymásnak. Végül az izraeli ügynök 1964. október 7-én közölte Ilsével, hogy egyik honfitársa, egy „magasabb rangú tiszt” találkozni szeretne a grófnő férjével: rendkívül fontos államügyről lenne szó, de semmi köze az ezredes náci múltjához. A grófnő, a sok mulatozás után kipirulva, megígérte, hogy szól a férjének. Skorzeny, aki roppant kíváncsi lett, azt válaszolta az izraelieknek, hogy akár rögtön kész találkozni velük, ha lehet, még aznap este.

Ráfi Eitan, az Európában működő „Csomópont” fejét, Ábrahám Ahituvot, a másik német–zsidó ügynököt jelölte ki arra a kényes feladatra, hogy tárgyaljon Skorzenyvel. Ahituv, a Sin Bét jövendőbeli főnöke, vallásos zsidó család leszármazottja volt, és mérhetetlenül gyűlölte a nácikat, így Skorzenyt is. Egy madridi luxushotel előcsarnokában találkozott Meidannal és a grófnővel. Alig negyedórája bájcsevegtek, mikor észrevették, hogy Skorzeny behemót teste betölti az ajtónyílást. Meidan és a grófnő visszavonult egy „üzleti megbeszélésre”, s otthagyták Ahituvot a híres nácival. A Moszad-ügynök a találkozóról szóló jelentésében így írt: „A szálloda előcsarnokában maradtunk. Egészen 21 óráig beszélgettünk [két óra tizenöt percen keresztül]… Skorzeny óriási, lomha ember volt, feltehetőleg rendkívüli fizikai erővel áldotta meg az ég. Arca bal oldalán ott éktelenkedett a képekről ismert, híres forradás, amely egészen a füléig ért.”

Ahituv érzelmileg megterhelőnek találta a beszélgetést, hiszen gyűlölte azt, amit csinál. Például egyszer odament hozzájuk az étterem tulajdonosa, összecsapta bokáját, és németül szerencsét kívánt Skorzenynek. Az ezredes elmagyarázta izraeli partnerének, hogy [a tulajdonos] az „egyik legfontosabb náci ezen a vidéken”. Skorzeny egy másik alkalommal feltette monokliját, mire „tökéletes náci” lett belőle. Ahituv – bár a titkosszolgálatok általában nem így szokták beszervezni az embereket – már a diskurzus legelején kellemetlen témával hozakodott elő: a holokauszttal, de kínosan ügyelt arra, hogy különbséget tegyen a „bűnözők” és a Skorzeny-féle „tisztek” között. Az ezredes azonban nem volt hajlandó bármiért is elnézést kérni. Inkább azt hangsúlyozta (ahogy korábban a felesége is), hogy ő nem vett részt a holokausztban. Ezután Ahituv meglepetésére kijelentette, hogy „egészen addig a találkozásig, keveset tudott Izraelről”, ennek ellenére tetszik neki ez a kis, bátor ország, „amely újdonságot jelent a zsidó emberek számára”, és amelynek lakosai „kiválóan alkalmasak a fizikai munkára”. Izrael, tette hozzá, megoldást jelent az antiszemitizmusra, nem is érti, miért nem települ oda az összes zsidó. Aztán sokkal gyűlölködőbb hangot megütve leszögezte: mindig is meglepve tapasztalta, hogy „a zsidók irányítják az összes kommunista pártot és kémcsoportot”. Ahituv, aki egyáltalán nem sértődött meg, „elmagyarázta ennek a jelenségnek az okát”. Amikor Ráfi Meidan visszajött megnézni, hogy boldogul az ügynöktársa, Ahituv meg Skorzeny „éppen élénk eszmecserét folytatott a zsidóproblémáról”.

Így utólag visszagondolva igazán meglepő, hogy a kettejük közötti véleménycsere milyen gyorsan és természetesen átalakult állásinterjúvá. Ráfi Eitan később arra tippelt, hogy Skorzeny azért működött együtt az izraeliekkel, mert attól félt, hogy Adolf Eichmann sorsára jut. Csak a Moszad biztosíthatott neki „félelemmentes életet”. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Skorzeny Ahituv taktikája miatt csatlakozott az izraeliekhez. A Moszad-ügynök ugyanis – bölcsen – nem próbált meg prédikálni az ezredesnek. Amikor felhozta az Egyiptomban dolgozó rakétaszakértők kérdését, nem a szokásos izraeli attitűddel beszélt róluk („német gyilkosok, akik megpróbálnak egy generáción belül másodszor is megölni bennünket”), inkább tanácsot kért Skorzenytől, lévén „profi hírszerző tiszt”, vagyis kolléga. Az ezredes, aki hízelgőnek találta a bókot, eldicsekedett vele, hogy jó barátságban van Nasszer elnökkel és az Egyiptomban élő, vezető tudósok némelyikével. Ahituv pontosan erre a pillanatra várt. Megkérdezte Skorzenytől, hogy ismeri-e Hermann Valentint, aki régebben a beosztottja volt, és célozgatott rá, hogy a Moszad be akarja szervezni. Skorzeny nem tartotta tanácsosnak a direkt megkeresést. Azt javasolta, hogy inkább tegyék lóvá a biztonsági tisztet, és úgy csináljanak belőle izraeli ügynököt, hogy felfogadják egy „nyugati hírszerző szolgálatba”.

Ahituv okosan kihasználta Skorzeny önhittségét és kalandvágyát: hagyta hát, hadd ringassa magát abba a hitbe, hogy a zsidó állam híres hírszerző szolgálatának szövetségese, nem csak egy ügynök, akit felbéreltek. A Moszad belső jelentése szerint Skorzeny ellenszolgáltatásként nem pénzt, hanem csak egy kis szívességet kért. Mivel Ahituvtól hallotta, hogy az emlékiratai héberül is megjelennek, megkérte a Moszadot, hogy népszerűsítsék a kiadványt: ezzel akart visszavágni a könyv nyugat-németországi megjelentetése ellen tiltakozó zsidóknak. Még ez az aprócska kérés is nagy port kavart fel.

Míg Ahituv és a parancsnoka, Ráfi Eitan, úgy érezte, hogy a művelet sikerének érdekében meg kell tenniük ezt a lépést, a központban sokan úgy vélekedtek, hogy ezzel tisztára mosnák egy náci háborús bűnös múltját. Egyes Moszad-tisztekben ismét felvetődött a kérdés: vajon milyen szerepet játszott Skorzeny a Kristallnacht eseményeiben?

Danny Orbach (Fotó: Galit Ninio)

Meir Amit, a Moszad feje, és a miniszterelnök, Lévi Eskól is bekapcsolódott a vitába. Némi tanakodás és mérlegelés után felajánlották Skorzenynek, hogy héber bevezetőt íratnak a lefordított könyvhöz, de Ahituv tapintatosan meggyőzte az ezredest arról, hogy ne éljen a lehetőséggel. Egy efféle kiadványból kiderülhet, hogy kapcsolatban áll az izraeliekkel és akkor hiteltelenné válna a neonáci körökben. Az ezredes vonakodva beleegyezett és megígérte, hogy a jövőben „nem traktálja” izraeli szövetségeseit.

Fordította: Urbán Erika

Danny Orbach: Szökevények.
A náci zsoldosok története a hidegháború alatt
Európa Kiadó, Budapest, 2024
408 oldal, teljes bolti ár 4999