„Sorban végeznek azokkal,
akik ártanak Isztambulnak”

A feltételezésem szerint negyvennyolc órán belül megölt személy levágott feje kétségtelenül gyilkosaink legújabb cselekménye volt. Váratlanul stratégiát változtattak: az áldozat kitételének ceremóniáját éjjel helyett nappalra tették. Ez valami mást is jelent, vagy csak meg akartak lepni? Alit a futár után szalasztottam, aztán a még a karosszékben magához térni igyekvő Leylának szóltam, hogy mondja le a kávét, és elkértem a szoba kulcsát. Szó nélkül engedelmeskedett.

Az ajtót belülről bezártam. Semmi szükségem nem volt arra, hogy ide csődüljenek a múzeum dolgozói. Az igazgatónő hamarabb összeszedte magát, mint vártam. Az villant az eszembe, hogy minden előre meg lett tervezve. A Bab-üs Selam kapunál a biztonsági őr azt mondta, hogy tegnap óta rossz az átvilágító-berendezésük. Ellenkező esetben meglátták volna a dobozban a levágott fejet, és nem tudták volna akkor behozni, amikor mi is itt vagyunk az irodában. Ha a gyilkosok célja az volt, hogy előttünk élje át ezt a sokkot, akkor tudniuk kellett a berendezés hibájáról, ami azt jelenti, hogy tudják, mi történik a múzeumban. Vagyis a bűnösök, akár az előttem ülő igazgató asszony, a múzeum dolgozói közé tartozhatnak. De azt, hogy én ma ide jövök, csak egy személy tudta: Leyla Barkın. Ma reggel ő telefonált, és hívott ide. Mi lehet a célja? Ha igaz, amit Adem Yezdan állít, és Namık a gyilkos, Leyla pedig a bűntársa, akkor már érezhetik, hogy ha lassan is, de szorul körülöttük a hurok. Tudják, hogy az Ayasofya Konakları biztonsági őre látta őket a fehér minibuszban. Feltételezhették, hogy beszélni fogunk Adem Yezdannal, és persze azt is, hogy az a ravasz üzletember miket fog mondani róluk. Egy merész húzásra volt szükség, hogy a gyanút eloszlassák. Fenyegető üzenetként egy levágott fejet küldenek neki. Akkor, amikor mi itt vagyunk. Vagyis az előbbi ájulási jelenet színjáték is lehetett. Hogy eldöntsem, ránéztem, de vagy félreértette a tekintetemet, vagy folytatta a kiváló színészi játékot.

– Ne aggódjon, Nevzat bey, jól vagyok. Tényleg.

Nekem úgy kellett tennem, mint aki elhiszi.

– Igen, most már jobban néz ki. Örülök neki. – A kartondobozra néztem. – Nehéz dolgot kell kérnem.

– Mit?

– Nézze meg a fejet.

Nyelt egyet, és ijedt arcot vágott, ahogy kellett. Nem hagyhattam, hogy kicsússzon a markomból.

– Megkönnyíti a dolgunkat, ha azonosítani tudja. Tudni fogjuk, hogy van-e köze a többi áldozathoz.

Akadozva beszélt, mintha nem akarná elhinni.

– Ez a fej… Ez a többi gyilkosság folytatása?

Nem az én állításomat akartam megvitatni, hanem az ő véleményére voltam kíváncsi.

– Nem tudom… De csak van valami jelentése, hogy önnek küldték, nem? Mit gondol?

Kerülte a tekintetemet.

– Én sem tudom. – Tanácstalanul nézte a baljós csomagot. – Ha azonosítom…

– Könnyebb lesz eredményre jutnunk. Legalább annyit megtudunk, hogy volt-e köze a szerencsétlennek a nyomozásunkhoz.

Még mindig tanácstalanul, mint aki erőt gyűjt, mély sóhajjal felállt.

– Rendben… Megteszem, de kérem, maradjon mellettem.

– Természetesen. – Mosolyogva az ajtóra mutattam, hogy megnyugtassam. – Nem is tudok kimenni. De félre a tréfával. Próbálja ne emberi fejként, hanem csak tárgyként tekinteni. A boncolóorvosok is úgy tesznek.

– Mondani könnyű…

Ennek ellenére különösebb erőfeszítés vagy kényszeredettség nélkül odaállt a doboz mellé. Rajtam volt a cselekvés sora.

Fogtam a bicskát, és úgy, hogy a lehető legkevesebbet érjek a dobozhoz, vágni kezdtem a kartont. Amint a doboz elülső oldala előreesett, láthatóvá vált az emberi fej, de az átlátszó nejlonzacskó miatt az arcvonásokat nem lehetett tisztán látni.

Fentről lefelé végigvágtam a nejlont, majd széthúztam a vágás mentén. Először az áldozat hosszú orra, aztán széles homloka, végül göndör haja tűnt elő. Akár az előzőek esetében, vért nem lehetett látni. Ez arra mutatott, hogy jóval a halála után vágták le a fejét. Igazi sebészi munka, gondoltam, de természetesen nem mondtam ki. A testétől elválasztott szerencsétlen fej tulajdonképpen nem is volt félelmetes. Körülbelül negyvenéves lehetett. A dús szemöldök alatt a fekete szemek fagyott tekintete ellenére még mindig jóképűnek látszott, ajkának szemtelen mosolya mintha gúnyt űzött volna a rá tekintőből.

– Ez… Ez Fazlı bey – sóhajtott Leyla, de már levetkőzte a félelmet, úgy nézett rá, mint a tömegben egy ismerős arcra. – Fazlı Gümüş.

Soha nem hallottam a nevet, de hátrább léptem, mintha jobban meg akarnám nézni.

– Ki az a Fazlı Gümüş?

– A polgármester-helyettes. – Úgy nézett rám, mint aki csodálkozik, hogy nem ismerem. – Vagyis az egykori polgármester-helyettes. Sok dolgunk volt vele.

– Milyen embernek ismerte?
– Hogy érti?

Furcsa érzés volt a gúnyosan ránk tekintő fej előtt feltenni a kérdést, de meg kellett kérdeznem.

– Keveredett-e korrupciós ügyekbe? Tudja, ugye, hogy egyik áldozatunk sem volt ma született bárány.

Összeráncolta sima, fehér homlokát.

– Igen. Sajnos összehozták a nevét egy korrupciós üggyel.

Ugyanabban a perben különben Adem Yezdan is szerepelt.

Íme, újra felbukkant Adem Yezdan neve, Ha Leylán múlna, nem is kellene a gyilkost tovább keresnünk, mindenért az a ravasz, történelemkedvelő vállalkozó a felelős. Mindenesetre nem véletlenül utalt rá, mint egy per szereplőjére.

– Melyik per volt az?

– Emlékezzen vissza, már említettem magának. Leomlott egy bizánci időkből megmaradt ciszterna fala. Öten haltak meg, részben az építkezésen dolgozó munkások. A bíróság fel-mentette a vádlottakat, sokak véleménye szerint azonban Adem Yezdan és az építkezési engedélyek kiadásában őt támogató Fazlı Gümüş is bűnös volt. A falomlás nem baleset, hanem Adem Yezdannak egy nagyszabású projekt érdekében megszervezett szabotázsakciója volt. Csakhogy ez itt Törökország, tanúvallomásokat vontak vissza és változtattak meg, bírák, ügyészek cserélődtek, és a végén felmentő ítélet született. A mi városvédő egyesületünk a végsőkig küzdött. Három évig foglalkoztunk ezzel a perrel. Végül a fellebbviteli bíróság érvénytelenítette az ítéletet, így most perújrafelvételre kerül sor, s ebben a mi civil szervezetünk panaszosként fog részt venni.

– A többi áldozatnak is volt köze ehhez a perhez?

– Nem tudom, de ha utánanéz, kik voltak a szakértők a per során, talán választ kap a kérdésére.

Lám, a végén csak kibújik a szög a zsákból. Azt mondja, hogy nem tudja, de azért nem rest tippet adni.

– Megnézzük, Leyla hanım, ha kell, vádat emelünk a per összes szereplője ellen.

Arcán elégedettség tükröződött: elérte a célját. Újra a volt polgármester-helyettes fejére pillantott.

– Vajon hol lehet a teste szegénynek?

A mobilom csengése szólt közbe. Zeynep nevét olvastam a képernyőn.

– Halló, főfelügyelő űr… – hangjából éreztem, hogy rossz hírt fogok hallani. – Egy újabb holttest. A Fatih dzsámi kertjében… Egy fej nélküli test…

Természetesen nem voltam meglepve. Befogtam a telefont, úgy közöltem Leylával.

– Megvan a teste szegénynek A Fatih dzsáminál találták meg.

Ő sem lepődött meg túlságosan, csak egy „ah”-ra futotta tőle. Újra a telefont hallgattam.

– A dzsekije zsebében talált igazolvány szerint Fazlı Gümüş, de mivel nincs feje, nem lehetünk biztosak benne, hogy azonos-e a fényképen láthatóval.

– Ő az, Fazlı Gümüş, volt polgármester-helyettes. Nagy való színűséggel Mukadder Kınacı főnöke.

Mi nem lepődtünk meg, Zeynep viszont annál inkább.

– Honnan tudja, főfelügyelő úr?
– Itt van az áldozat feje.
– Mi? Hol?
– A Topkapı Múzeumban, az igazgató asszony szobájában.

Futárral érkezett.

– Értettem – válaszolt rövid hallgatás után, már nyugodtabb hangon. – A Fatih dzsámi és a Topkapı palota. Tehát most két helyre akarják felhívni a figyelmet.

– Két helyszín, de ugyanaz a szultán: Hódító Mehmed.

– Szóval elérkeztünk Hódító Mehmedhez. De van még valami. Csuklóból levágták mindkét kezét.

– Hogyan? Levágták mindkét kezét? – kérdeztem döbbenten.

– Akkurátusan, főfelügyelő úr. Mesteri sebészi munkának tűnik. A kezeket is betették a koporsóba.

– Levágták a kezét? – ismételt meg Leyla, amit tőlem hallott, ezúttal meglepve.

– Csuklóból mind a két kezét.

– Akárcsak Atik Sinan… – rebegte sápadtan. – Atik Sinannak előbb a kezeit vágták le, aztán a fejét.

Kiről, miről beszél ez a nő? De előbb a telefonálást kellett befejeznem.

– Maradj a helyszínen, nemsokára jövök.

– Parancs, főfelügyelő úr!

Leyla eközben a csomag feladóját böngészte.

– Hát persze! – ütött a homlokára. – II. Mehmed. Vagyis Hódító Mehmed szultán…

Nem értettem az összefüggést. Bután nézhettem, mert Leyla elmagyarázta.

– Nem érti? II. Mehmed. Azzal szórakoztak, hogy az ő nevét írták feladónak.

Még mindig nehezen esett le a tantusz.

II. Mehmed… Hát persze, Hódító Mehmed szultán, őrá céloztak. Eszembe sem jutott soha a Hódítóra, mint másodikra gondolni. A gyilkosok úgy látszik, nemcsak okosak, de szelle-mesek is, és ami még rosszabb, a most meglepetést színlelő igazgatónő is egyike lehet az ötletadóknak. Ezért a levágott kezű és fejű Sinanra tereltem a szót.

– Ez az építőmester Sinan?

– Nem. Atik Sinant még Mimar Sinan születése előtt ölték meg. Szegény a Fatih dzsámi építője volt… A legenda szerint Mehmednek nem tetszett a dzsámi. Állítólag az bosszantotta, hogy nem lett nagyobb az Ayasofyánál. Egy másik vélemény szerint hosszú kezei voltak ennek a Sinan építőmesternek, lopott az építkezésről, létrehozott egy alapítványt, és a lopott akcsékat abba fektette be. Amikor erre a szultán rájött, levágatta a kezeit, de utána haragjában még a fejét is.

– Úgy látszik, a gyilkosok ezt a variációt tartják igaznak – néztem a volt polgármester-helyettes még mindig gúnyosan mosolygó fejére –, és évszázadokkal később ugyanazt a büntetési formát választották.

– Kegyetlenség… Nem értem… – mormolta, hangjában valódi vagy megjátszott reménytelenséggel. – Mit akarnak ezek? Mi a céljuk?

Nekem kellett kimondanom, amit talán ő maga akart.

– Szerintem igazságot akarnak szolgáltatni. Bosszút állnak a város nevében. Sorban végeznek azokkal, akik ártanak Isztambulnak, és ezt közhírré is akarják tenni. Akár az önök városvédő társasága az akciókkal. – Szavaim megijesztették, de nem bántam. – Bocsánat, ez csak egy hasonlat volt. De ahogyan önök, a maguk módján ők is meg akarják őrizni a várost; csak a módszerük más. Egyfajta áldozati rituálét mutatnak be. Ezt ön jobban tudja. Ahogyan a régiek az isteneknek mutattak be áldozatot, a gyilkosok a városnak. A kiválasztott személyek ráadásul nem is ártatlanok. Azt akarják, hogy a közvélemény tudjon a gyilkosságokról, üzennek az isztambuliaknak: aki árt a városnak, annak mi ártani fogunk! Arra figyelmeztetnek, hogy vegyék kezükbe a város sorsát, ahogyan önök is teszik a transzparenseik jelmondataival. Történelmi leckének is nevezhetjük. Ezért teszik emlékezetessé gyilkosságaikat a városépítő uralkodók érméivel, az alapító Byzas király, a várost a Római Birodalom fővárosává tevő Nagy Konstantin, az áthághatatlan városfalakat építtető II. Theodosius és a Konstantinápolyt új á-építő Justinianus…

Mintha egy köztudott igazságra szeretne emlékeztetni, úgy fejezte be a mondatomat.

Ahmet Ümit

– …és a fáradt, öreg, ostromlott középkori városból az oszmán székesfővárost megteremtő Hódító Mehmed szultán építményeivel. – Már-már azt hittem, hogy egy véleményen vagyunk, de szemében ravasz fénnyel folytatta. – És ha a gyilkosok nem azt akarják, hogy ezt higgyük, ha csak az a céljuk, hogy eltakarítsák azokat, akik az útjukban állnak? Hogy két legyet üssenek egy csapásra, azért hagyják az áldozataikat egy-egy érmével a történelmi helyeken, hogy gyanússá tegyék őket?

Már megint Adem Yezdanra lőtte ki a gyanú nyilait, pedig éppen annyira gyanús volt ő is. Ezt persze nem lett volna észszerű kimondani.

– Akárhogyan van is – léptem oda megint a levágott főhöz, hogy a dobozt visszazárjam –, bármelyik eset áll fenn, tény, hogy a gyilkosok Hódító Mehmed szultánra utalnak.

Fordította: Tasnádi Edit

Ahmet Ümit: Isztambuli emlék
Joshua Könyvek, Budapest, 2023
644 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft