(6.)

„De – így folytattam – elég a tanárember okoskodásaiból. Szóljon most önökhöz az író. Első 1956-ról szóló írásom, a Mágneses erővonalak alig tíz esztendeje született. Hadd idézzem belőle egyetlen nap, október 25. kora reggelét!

* * *

Reggel már nem álltak ki a garázsból a buszok. Z. gyalog ment be a városba. Az Astoria előtt orosz páncélosok álltak. Kíváncsiak ácsorogtak a tankok körül, a katonák kinyitották a páncélkocsik fedelét, hunyorogtak, amikor a szemükbe sütött a kora reggeli nap.
– Mit kerestek itt? Miért nem mentek haza? – szólt fel egy kis öregasszony. – Ki hívott titeket?
A katona felelt valamit. Z. csak azt értette, hogy bábuskának szólította az öreget.
– Istenem! – mondták az asszonyok. – Ki hitte volna? Ilyen fiatal gyerekek!
– Haza, haza! – mutogatták, és egy beszkártos azt mondta: mennének ezek!
Valaki cigarettát kínált, a katonák rágyújtottak, egyre sűrűbb lett a tankok körül a tömeg. A toronyban most egy tiszt jelent meg.
– Menjetek, ahonnan jöttetek! – kiáltozta a nép. – Menjetek Isten hírivel, mi nem bántunk titeket!
Ezen mindenki nevetett. A tiszt kérdezett valamit, többször megismételte, várakozott.
– Azt kérdi – szólalt meg valaki –, hogy mit kiáltoznak az emberek.
– Megmondanám én neki! – fordult hátra egy asszony.
– Hangosabban! – követelték körülöttük. – Fordítsa le valaki!
Egy lányt, Z. évfolyamtársát, erős karok emelték a páncélos peremére.
– Hangosabban!
– Azt kérdezi, hogy mit kiáltoznak az emberek.
Olyan zaj támadt, percekbe telt, mire helyreállt a csend.
– Mondja meg neki, kislány, hogy ne lőjenek! Itt nincsenek fasiszták, nem látja? Csak becsületes munkásemberek!
– Nekünk azt mondták, hogy ellenforradalom van! – kiáltotta a tiszt.
Megint percekig tartott a hangzavar.
– Mit tárgyalnak velük! – kiáltotta valaki. – Ha parancsot kapnak rá, halomra lőnek minket ezek!
– Mit mond? – kérdezte a tiszt.
Levette tányérsapkáját, letörölte homlokáról a vizet. A lány fordított, a tiszt elvörösödött.
– Nem! – kiáltotta, és ezt már mindenki megértette. – Nem!

Néma csend támadt, egy asszony mászott fel először a tankra, a tiszt mellére tűzte a nemzeti színeket. Észszerűtlen, vak remény fogta el az embereket. Az oroszok velünk vannak! Mindenki egyszerre beszélt. zászlók érkeztek, a nép kitűzte az elfoglalt páncélosokra a színes szövetet.

Akkor már több ezer ember hullámzott az Astoria előtt. Amikor a tankokon feltűntek a lobogók, az emberek levették a sapkájukat, és énekelni kezdett a tömeg. Z. arcán végigfolytak a könnyek. A Himnusz lassan indul, mint egy templomi ének, észre se vették, hogy a két utolsó sor nem kér már: követel, fenyeget.

– A Parlament elé! – kiáltotta egy hang, amikor az utolsó akkordok után egy pillanatra teljes lett a csend.

– A Parlament elé! Megmutatni a világnak: csoda történt! Velünk vannak az oroszok, az igazság vérontás nélkül felülkerekedett!

Z. később gyakran gondolt rá: soha többé nem lesz olyan ember, mint a többi, aki csak egy pillanatig is elhitte a lehetetlent ott az Astoria előtt, azon a reggelen.«
Ez – dióhéjban – Z. visszaemlékezése, és ez az én ’56-om. Az emberi közösség megtalált és azonnal elveszett Édene.

Nem véletlen, hogy 1956 után egy időre megszűntek szóhasználatunkban az olyan ellentétpárok, mint urak és prolik, pestiek és tahók, urbánusok és népiek. Magyarok vagyunk. Az történt nálunk is, amit a francia történészek 1789 legnagyobb eredményének tartanak: befejeződött a nemzetté válás, magára talált a megalázott nemzeti öntudat.

Ezért nem szomorú ünnep ez a mai azok számára, akiknek 1956 harminc év után nemcsak nosztalgikus emlék, hanem, változatlanul, mindhalálig tartó feladat.”

* * *

Így fejeztem be ezt a harminc éve elhangzott ünnepi beszédet, amerikai magyar munkásemberek előtt, a Forradalom harmincadik évfordulóján.

Íme tehát indító kérdésünkre adott három válaszom:

Egy: az idegen világba való beilleszkedés, a nyelvváltás, tehát az első évek nagy kihívásai megnehezítették 1956 feldolgozását a fiatal irodalom számára.

Kettő: a későbbiekben egyre többen megírták ’56-os emlékeiket. Nem a mi hibánk, hogy ez az irodalom itthon sokszor mindmáig ismeretlen maradt.

Ferdinandy György (2012)

Három: hazai írótársaink (a helyszínen, és pontos adatok birtokában) nálunk könnyebben feldolgozhatták ’56-ot. Az asztalfióknak írtak! – állították többen is. Ilyen asztalfiók azonban – amint az a rendszerváltás után kiderült – nemigen létezett.

Egymásra mutogassunk? Az igazság érzésem szerint az, hogy a művészi feldolgozáshoz idő kell. Ki kell várni, hogy beérjenek az emlékek. A nyersanyag.

Lehet, hogy most, a 60. évforduló küszöbén jött el az 1956-os múlt irodalmi feldolgozásának is az ideje?

Ferdinandy György: Könyv a világ végén
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020