Prológus | 2000 nyara

A nők húsz százaléka elvetél. Nyolcvan százalékuk a terhesség első tizenkét hetében veszíti el a magzatot. A harminc év fölöttieknél legkevesebb tizenkét százalék a vetélés esélye, ez a szám a betöltött évekkel arányosan növekszik.

Kívülről fújom a statisztikákat. Azóta bújom őket, hogy elkezdtünk próbálkozni. Vagyis bő öt éve. Megszámlálhatatlan órát töltöttem a könyvtárban és az interneten, hátha egyszer rábukkanok egy korszakalkotó tanulmányra vagy gyógyszerre, ami javítaná az egészséges gyermek kihordásának esélyeit. Ám az eredmények nem változnak – minden megszületett gyermekre számos kihordatlan terhesség jut. Minden gyermekét karjában ringató nőre jut egy másik, aki hiába sóvárog a csecsemősírás után. Minden sikeresen családot alapított párra jut egy másik, akik sosem lesznek szülők.

Nézem a kezemben tartott ultrahangfelvételt. Elfordítom előbb oldalra, aztán fejjel lefelé. Belevéstem az emlékezetembe a gyermekemről megmaradt egyetlen kép elmaszatolt, fekete-fehér vonalait. Gondolatban kiszínezem a portrét, és elképzelem, hogy tiszta és meleg körülötte a víz, mintha kádban fürödne. Fejemben a gyerekemet álomba ringató szimfóniává nemesedik a napi ingázáshoz igénybe vett vonatom kerekeinek csikorgása. A testem összes sejtjét átjáró félelem nem törhet át a méhfalon. A kisbabám egy boldogsággal és örömmel kibélelt világban él, és van jövője.

– Jaya – nyílik résnyire irodám ajtaja, és Elizabeth, a gyakornok dugja be a fejét. – Patrick van a vonalban. – Zavarodottnak tűnő arckifejezéssel pillant le a telefonomra, amelyen két fény is villog. – Hívtalak, de semmi.

– Bocs, egy szövegen dolgoztam – felelem. Kikapcsolt monitoromra siklik a tekintete, de nem tesz szóvá semmit. Igazság szerint sem a telefoncsörgést, sem az ő kopogtatását nem hallottam. – Máris felveszem. – Csak előbb megvárom, amíg beteszi maga után az ajtót. – Patrick?

– Szia, kicsim!

Úgy ismerem ezt a hangot, mint a sajátomat. Az egyetemi évek óta vagyunk együtt, nyolc éve házasságban, ismerem az összes színét, s hogy melyik mit jelent. Gyors köszönése elárulja nekem, hogy a számítógépe képernyőjét bámulja, és a vállával szorítja a kagylót a füléhez. Késő délután lévén az ötödik kávéjánál tarthat. Amikor a jogi karra járt, megpróbálta levetkőzni ezt a szokását, és sikerült is. Mindazonáltal mire friss diplomásként munkába állt a legnagyobb New York-i cégnél, addigra hat és nyolc csésze közé emelte a napi fogyasztását.

– Ne vacsorázzunk ma kínait? – A háttérből hallom, ahogy gépel, aztán papírokkal zörög. – De ehetünk hamburgert is sült krumplival. A változatosság kedvéért – élcelődik.

A negyedik alkalom lenne a héten, de mióta tizennégy héttel ezelőtt megfogantam, azóta csakis hamburgert kívánok. Az előző terhességnél ugyanígy voltam az olasz ételekkel, az azt megelőzőnél állandó hányinger és étvágytalanság gyötört.

– Patrick – szorongatom a képet az ujjaim között. Másik kezem fájdalmasan szorítja a kagylót a fülemhez. – Én… – Elhallgatok, nem találom a szavakat.

Abbahagyja a gépelést, és mély lélegzetet vesz.

– Jaya? – Hallom a hangján, hogy megszakad a szíve, én is visszafojtom a lélegzetem. Nem is kell többet mondanom, már tudja. – Hívtad az orvost?

– Még nem – suttogom.

– Mikor kezdődött a vérzés? – veszi elő a tárgyalótermi hangját, míg én elhalkulok. Ez a mi szükség hozta táncunk. Én botladozom, miközben ő egyre erősebb lesz.

Nem ilyennek képzeltem a jövőt, de már megtanultam, hogy az élet ritkán igazolja a reményeinket. Patrick a szabályt erősítő kivétel. Nála mindig minden tervszerűen alakult. Vérbeli jogászként valósággal új életre kel a kókadt bírók és tamáskodó esküdtek előtt. Klasszikus férfiszépségével, mély baritonjával és éles intellektusával elegendő ügyet nyert meg ahhoz, hogy a cég történetének egyik legfiatalabbjaként megszavazzák társtulajdonosnak. Pontosan erre számított, így tervezte, amikor lediplomázott.

Ezzel szemben én az újságírást választottam. Az írott szó és a tények, számok mániákus szeretete jelölte ki számomra ezt a hivatást. Anyám csalódottan kérdezte, miért nem inkább orvosi pályára mentem.

– Két órája – mondom meg az igazat.

Várok a válaszára, hogy kiderüljön, most épp melyik minőségében van jelen: jogászemberként, férfiként, vagy gyászoló apaként.

– Az orvosnál találkozunk – mondja feszes hangon.

Továbbra is hivatalos. Ebben a modorban képes lesz a vetélés orvosi természetű részletei felől közelíteni a helyzethez, és elfogadni azt oly módon, ahogy nekem nem sikerült. Irigylem tőle az erejét, engem az enyém minduntalan cserben hagy.

– Ott találkozunk. – Leteszem, mielőtt bármelyikünk többet mondhatna. Nehéz szívvel a nadrágkosztümöm zsebébe süllyesztem az ultrahangfelvételt.

Végigsimítok a hasamon, egy jelre várok, hogy minden rendben van. Hogy nem kell rohanni az orvoshoz, vagy amiatt aggodalmaskodni, amit majd mondani fog. Meggyőzöm magam, hogy a gyerekem biztonságban van a méhemben, s csak arra vár, hogy megszülessen. Várok. Amikor semmilyen jel nem érkezik, belököm a székemet az íróasztal alá, és kikapcsolom a számítógépet. Rácsapok a villanykapcsolóra, sötétségbe borítva a szobát, és kilépek az ajtón.

Próbálom kinyitni a szememet az altatás után. Néhány pislogással fókuszba hozom a sarokban Patrickkel sutyorgó szülészorvost.

– Legalább egyhetes ágynyugalomra lesz szüksége – mondja éppen. – Ne emeljen nehezet, és ne erőltesse meg magát.

– Mikor próbálkozhatunk újra? – szólalok meg a rám nehezedő fáradtságon át. Döbbenten fordulnak felém. – Hány hónap múlva?

Összenéznek, ami azt sejteti, hogy ők már megvitatták ezt a kérdést.

– Szívem, most te vagy a legfontosabb – lép az ágyam mellé Patrick, és megcirógatja a hajamat.

– Kérlek. Mennyi idő? – Úgy potyognak ki belőlem a szavak, mint az üvegszilánkok.

A mostani és az előző terhességem között fél évet vártunk. Patrick még tovább várt volna, én azonban türelmetlenül gyereket akartam. Mindegyik terhességet több hónapos kezelés előzte meg injekciókkal, gyógyszerekkel, az ovuláció részletes nyomon követésével. Kudarc és küzdelem volt minden egyes vetélés.

– Sajnos a küret során kilyukadt a méhe. – Az orvos a beteglapra pillant, mielőtt a szemembe nézne. – Ritkán ugyan, de előfordul.

Letaglóz a sokk. Patrickre siklik a pillantásom, aki egy foltot bámul a falon. Fájdalma egyetlen észrevehető jeleként megragadja a kezemet, én meg hagyom.

– Be tudták zárni? – Fojtogat a keserűség.

– Igen. – Mintha kísérleti nyúl volnék, a doktornő érzelemmentes, kimért szavakkal vázolja a jövőmet. – Kis vágás volt. Komplikációk nélkül fel fog épülni.

– Vagyis? – kérdezem.

– Várnia kell legalább egy évet – jelenti ki számomra elfogadhatatlan véglegességgel. – Figyelemmel fogjuk kísérni a gyógyulás menetét, de általában ennyi időt szoktunk javasolni.

– Biztosan van más megoldás. – Hurokként feszül rám a kétségbeesés, szinte megdermeszt. Három vetélés és a vele járó megrázkódtatás után hasztalan tapogatódzom mentőöv után. – Gyógyszerrel nem gyorsítható fel a folyamat?

– Jaya. – Patrick a hajába túr, és egy hosszú sóhajjal így szól: – Ne most beszéljünk erről, jó?

Mielőtt válaszolhatnék, Patrick odasúg valamit az orvosnak. A doktornő bólint, és kimegy. A kórházi takarót gyűrögetve nézem, ahogy távozik. Így mutatom ki vigasztalanságomat.

– Hogy érzed magad? – Amint kettesben maradunk, Patrick leengedi az ágy korlátját, és mellém ül.

Heves fájdalom szaggatja az altestemet. Minden vetélés után számos okot felsoroltak nekünk arra vonatkozóan, hogy miért nem képes a testem kihordani egy gyereket, de ezek közül egy sem kínál magyarázatot a probléma megoldására.

– Egyszerű küretnek indult. – Azt számítgatom, mennyi idő lenne egy újabb kör kezelés. A kétségbeesés sarkall. – Menjünk el egy másik orvoshoz. Talán nem kell kivárnunk az egy évet.

Sejal Badani

– Szívem. – Patrick megvárja, míg találkozik a tekintetünk. – Előbb a felépülésedre koncentráljunk. A továbbiakon utána is ráérünk izgulni.

– Megkeresem a legjobb orvost. – Alig hallom, amit mond, úgy zakatolnak a fejemben a gondolatok. A tervkovácsolás segít elterelni a figyelmemet a történtek valóságáról. – Apám biztos ismer valakit.

– Nem akarok másik orvoshoz menni – mondja lassan.
– Miért? – Felülök az ágyban.
– Mert már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Sejal Badani: A mesemondó titka
Libri Kiadó, Budapest, 2019