Prológus | 1939 decembere

Késő délután volt, amikor Frida sietős léptekkel belépett a műtermébe. A napnak ebben a szakában hatottak a legjobban a fájdalomcsillapító tablettái. Az ablakokon sűrű napfény áradt be, és megvilágította a festőállványát.

– Jó reggelt, húgocskám! – üdvözölte a papírmasé csontvázat, amelyet színesre festett, és most az egyik alsószoknyájába bújtatva várta őt egy széken a sarokban. Mellette, egy régi asztalospadon kézre esőn sorakoztak a festékei üvegcsékben, azok mellett pedig cserépfazekak álltak az ecsetekkel: egészen finomakkal, amelyeknek a szőre nem volt sokkal vastagabb, mint az ő szempillái, és durvábbakkal, amelyeknek a tapintása olyan volt, mint az édesapja borotvapamacsáé.

A falakon mindenütt fényképek, rajzok és régi maszkok függtek, amelyek a napfényben olyanok voltak, mintha élnének. Asztalkákon és alacsony szekrénykéken a babái és azok a mesebeli lények feküdtek vagy álltak, amelyeket az évek során készített; a könyvei, a jegyzettömbjei, buja csokrokba kötött virágok és mindenféle más dolgok, amelyeket szeretett, szívesen nézegetett, és amelyek ihletforrásként szolgáltak a számára. Idegenek szemében a helyiség rendetlennek és zsúfoltnak tűnhetett, Frida számára azonban minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. A könyvei témák szerint csoportosítva álltak a polcokon, az újságcikkeket és a levelezést tartalmazó iratrendezők gondosan fel voltak címkézve. Diego néha ugratta ezért, Frida azonban erre mindig azt mondta, hogy ezt a német apjától örökölte. Ugyanúgy szüksége volt maga körül a sok-sok tárgyra, mint a mindent uraló rendre.

Mosolyogva magába itta a látványt, és örömét lelte az ismerős, gondosan kialakított környezetben. Izgatott várakozással a festőállvány elé állt, és megfogta a kendőt, amelyet előző este ráterített a képre. Most először döntött életnagyságú méret mellett. Ezúttal annak kellett lennie. Az összes képe fontos neki, ez azonban mindegyiknél többet jelent. Lendületes mozdulattal lerántotta a kendőt, és előtűnt alóla a két fej. Megkettőzve néztek rá a saját szemei a sűrű szemöldökök alól, amelyek az orrnyeregnél találkoztak, és egy madár kiterjesztett szárnyaira emlékeztettek. A két Frida közötti különbségek mégis szembetűnők: a bal oldali bőre fehérebb és simább, mint a jobb oldalié, amelynek az arca sötét, mint egy indián nőé. A bal oldali nő finom sminket visel, a haja művészien befont frizurába van rendezve, és csillog. A jobb oldalin halvány bajuszkezdemény látható, a haja szigorúan hátrafogott, és nem is csillog annyira. Az apró különbségek utalásszerűek, csak az ismeri fel őket, aki figyelmesen megvizsgálja a festményt.

Frida sokáig nézegette a képet, aztán kezébe vette az ecsetet, és tovább dolgozott a háttéren, amely mindössze egy fehér felhős égboltból állt, a gondolatai azonban a vásznon látható két Fridánál jártak. Ez az a két nő, akit magamban egyesítek, gondolta, miközben fehér pettyeket rakott a vászonra. Az a nő, aki úgy akar élni, ahogyan neki tetszik, és az a nő, aki a hagyomány és a történelem terhét hurcolja magával.

Olyan érzése volt, mintha a mellkasában egy nagy madár csapkodna hevesen a szárnyaival. Mintha a szíve tompán dübörögve ki akarna ugrani a helyéből, és ez az érzés azonnal elfogta, amint újra hallotta Diego szavát, azt az egyetlen szót, amely meg fogja változtatni az ő életét. Az ecset megállt a levegőben. A képre kell összepontosítania, festenie kell, megtalálnia önmagát a két Fridában a képen, mert közel jár ahhoz, hogy elveszítse magát.

Sokáig meredt a vászonra. Valami hiányzik, valami nagyon lényeges… És egyszeriben már tudta, mi az. Türelmetlenül ledobta az ecsetet az asztalra, nem vesztegette az időt arra, hogy kimossa, és egy másikat vett a kezébe. Kikevert egy vörös árnyalatot, amelyben egy kevés magenta is volt, a kedvenc színe, amely mindazt megtestesíti, amit Mexikó jelent neki: az életet és a szerelmet. Anélkül, hogy levette volna a szemét a képről, hátranyúlt a könyvespolcra a számos anatómiai atlasza egyikéért. Rövid lapozgatás után megtalálta azt az oldalt, amelyet keresett, aztán gyors mozdulatokkal felvázolta az ötletét: a két Frida ruhájára festett egy-egy szívet. A szívkamrák és a vérpályák a testeken kívül voltak, az anyagon vörös artériák futottak. Az egyik kívül végződött, az európai Frida fehér ruháján. A szoknyára vér csöpögött, Frida hiábavalóan próbálta meg egy csipesszel elállítani a vérzést.

Caroline Bernard (Tania Schlie)

Megint a két nő egymás felé nyújtott kezére nézett. A kapcsolat jóval erősebb közöttük, és ennek egyértelműbbnek is kell lennie! Húzott egy finom, vékony vonalat, egy artériát, amely a két szívet kötötte össze egymással. Ugyanaz a vér folyik bennük, ugyanaz a lüktető dobogás ad erőt nekik. A két Frida, akit magában egyesít, együtt elég erős lesz ahhoz, hogy életben maradjon, bármi történjék is.

Caroline Bernard: Frida ​Kahlo és az élet színei
Fordította: Várnai Péter
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020