A német ipar óriásai – akik számára a náci uralom alatt virágzik az üzlet – egybegyűlnek, hogy Adolf Hitlert támogatásukról biztosítsák. Az osztrák kancellár túl későn eszmél, hogy csapdába sétált, amikor Hitler ultimátumot ad neki, ezzel előkészítve Ausztria annektálását. Winston Churchill is megjelenik a rendezvényen, ahol Neville Chamberlain búcsúztatja Joachim von Ribbentropot, Németország addigi londoni nagykövetét, akit hamarosan a náci kormány külügyminiszterévé neveznek ki, hogy aztán később a nürnbergi per vádlottai között lássuk viszont.

Egy titkos gyűlés

A nap: hideg égitest. A szíve: jégtüskék. A fénye: könyörtelen. Februárban a fák halottak, a folyó megdermedt, mintha a forrása nem hányna ki több vizet magából, és a tenger nem tudna többet elnyelni belőle. Az idő megalvadt. Délelőtt van, nincsenek zajok, madárfütty, semmi. Felbukkan egy automobil, majd egy másik, lépéseket hallani, alakok homályos körvonalai sejlenek fel. Már háromszor koppantott az ügyelő, de még nem húzták fel a függönyt.

Hétfő van, a város lassan mozgolódni kezd a ködfüggönye mögött. Az emberek munkába indulnak, ahogy más napokon is, villamosra, autóbuszra szállnak, felfurakodnak az autóbusz nyitott emeletére, ott álmodoznak a nagy hidegben. De az 1933-as év február 20-a nem olyan nap volt, mint a többi. Pedig a legtöbben, bedőlve a munka illedelmes, nagy hazugságának, keményen gürcöltek egész délelőtt, egy néma, jóravaló igazságot magukba sűrítő mozdulataik serény pantomimmá tömörítették össze létezésünk egész hőskölteményét. Így csordogált a nap, békésen, normálisan. És miközben a város lakói így pendliztek a lakásuk és a gyár, a piac és a kis belső udvar között, ahol száradó fehérneműk lengedeznek a kötélen, majd este az iroda és a sarki kocsma között, míg végül szépen hazaindultak, a Spree partján úriemberek szálltak ki automobiljukból egy palota előtt, távol a tiszteletre méltó munkálkodástól, távol az ismerős, megszokott élettől. Szertartásosan kinyitották nekik a kocsi ajtaját, kiszálltak hosszú, fekete autójukból, majd egymás után bevonultak a palotába a vaskos homokkő oszlopok között.

Huszonnégyen voltak, a folyó halott fái mellett, huszonnégy fekete, gesztenyebarna vagy konyakszínű télikabát, huszonnégy gyapjútöméses váll, huszonnégy háromrészes öltöny, és ugyanannyi élére vasalt, széles hajtókás pantalló. Az árnyak beléptek a birodalmi gyűlés elnöke palotájának tágas előcsarnokába; de hamarosan nem lesz már birodalmi gyűlés, nem lesz többé elnök, és néhány év múlva parlament sem lesz többé, csak egy füstölgő romhalmaz.

De odabent pillanatnyilag éppen leemelnek huszonnégy posztókalapot, és huszonnégy kopasz vagy ősz hajgyűrűvel övezett koponya bukkan elő. A férfiak méltóságteljesen kezet fognak egymással, mielőtt kilépnének a színpadra. A tiszteletre méltó patríciusok már mind bent vannak az előcsarnokban; derűs, udvarias szavakat váltanak egymással, mintha egykerti parti némileg feszengős bevezetőjénél tartanának.

A huszonnégy alak megfontoltan felsétál az első lépcsőfordulóig, majd komótosan kapaszkodnak tovább, fokról fokra, időnként meg-megállnak, hogy ne terheljék túl öreg szívüket, a korlát réz háromszögét markolva félig behunyt szemmel mennek fölfelé, nem csodálják meg sem az elegáns balusztrádot, sem a boltíveket – mintha egy halom láthatatlan avaron gázolnának át. A kis bejáróban jobbra irányítják őket, és ott, miután néhány lépést megtettek a dominómintás padlón, felhágnak a második emeletre vezető harminc lépcsőn.

Nem tudom, ki volt az első a menetben, és tulajdonképpen nem is lényeges, mivel mind a huszonnégyüknek pontosan ugyanazt kellett tenniük, ugyanazt az utat követniük, jobbra kanyarodni a lépcsőházban, majd a végén balra, ahol a szélesre tárt kétszárnyú ajtón át elérkeztek a szalonba.

Azt szokás mondani, hogy az írás hatalom. Én is megtehetném, hogy ezt a huszonnégyet az örökkévalóságig járatom a Penrose-lépcsőkön, hogy soha ne tudjanak sem lejönni, sem feljebb jutni, egyszerre tennék mindkettőt. És tényleg, valahogy ilyen hatással vannak ránk a könyvek. A szavak ideje – legyen szilárd vagy cseppfolyós, sűrű vagy áthatolhatatlan, tömör, elnyújtott vagy szemcsés – megdermeszti a mozdulatot, lebénít. Szereplőink ott rekednek a palotában, mint egy elvarázsolt kastélyban. Már a kapubejárónál le voltak sújtva, kővé dermedtek, elhűltek. Az ajtók nyitva vannak, egyben zárva is, a szemöldökfák megkopva, letöredezve, leszakadva, újrapingálva. A lépcsőház ragyog, de teljesen üres, a csillár csillog-villog, de halott. Egyszerre vagyunk az időben mindenütt. Vegyük Albert Vöglert: felkapaszkodott az első lépcsőfordulóig, ahol szinte csatakosra izzadva gallérjához emelte a kezét, és megszédült egy kicsit. Az egész lépcsőfordulót bevilágító nagy, aranyozott csillár alatt megigazítja mellényét, kigombol egy gombot, és meglazítja a nyakravalóját. Lehet, hogy Gustav Krupp megtorpan mellette a lépcsőfordulóban, tesz valami együttérző megjegyzést, mond egy apró bölcsességet az öregedésről, egyszóval: kimutatja szolidaritását. Majd továbbindul, de Albert még ott marad néhány pillanatig, egyedül a csillár alatt – a nagy, aranylapokkal borított növényszerűség kelyhében hatalmas fénygolyó ragyog.

És végül megérkeznek a kis szalonba. Wolf-Dietrich, Carlvon Siemens magántitkára elidőzik egy percig a franciaablak előtt, tekintetével lustán pásztázva a balkont fedő vékony dérréteget. Egy pillanatra kiszabadul a világ alantas boszorkánykonyhájából, a pamutlabdák közé, ott bolyong. És miközben a többiek diskurálnak és rágyújtanak egy Montecristo szivarra, a borítólevél krémességéről vagy bársonyosságáról locsognak-fecsegnek, ki a lágyabb ízt kedveli, ki a fűszeresebbet, de mind a nagy körfogatú, vastag szivarok mellett teszik le a voksukat, szórakozottan forgatva a vékony, aranyozott papírgyűrűket, ő, Wolf-Dietrich az ablak előtt ábrándozik, hullámozva siklik a csupasz ágak között, vagy a Spree fölött lebeg.

Néhány lépésnyire tőle, a plafont díszítő kecses gipszfigurákat csodálva Wilhelm von Opel hol leveszi, hol visszateszi vastag keretű, kerek szemüvegét. Ő is egy azok közül, akiknek a családja az idők mélységes mélyéből indult el felénk; a braubachi egyházközség kisbirtokosai az ügyvédi talárok és a nagy címek gyűjtögetése és felhalmozása révén az idők folyamán magas rangú köztisztviselőkké, majd főpolgármesterekké lettek, addig a pillanatig, amikor Adam – kibújva édesanyja kifürkészhetetlen bensejéből, majd elsajátítva a lakatosmesterség minden csínját-bínját – egy csodálatos varrógépet konstruált, ami az Opelek uralmának igazi kezdetét jelentette.

Pedig Adam nem is talált fel semmit. Felvetette magát egy varrógépgyártóhoz, nyitva tartotta a szemét, fontoskodott, majd feljavította kicsit a modelleket. Utána feleségül vette Sophie Schellert, aki szép, kövér hozományt hozott a házasságba, és róla nevezte el az első varrógépét. Közben a termelés nőtt, növekedett. Alig néhány év alatt a varrógép megtalálta a rendeltetését, idomult az idő görbületéhez, és beépült az emberek életmódjába. Valódi feltalálói túl korán érkeztek.

Miután Adam Opel biztosította varrógépei sikerét, a velocipéd felé fordult a figyelme. De egy éjszaka különös hang süvített be a félig nyitott ajtón; Adam hidegnek, olyan hidegnek érezte a szívét. Nem a varrógép valódi feltalálói tartottak igényt a százalékukra, és nem a munkásai követeltek részt a haszonból, Isten kérte tőle a lelkét: vissza kellett szolgáltatnia.

De a vállalatok nem halnak meg úgy, mint az emberek. Titokzatos testek ők, amelyek sohasem pusztulnak el. Az Opel tovább gyártotta a kerékpárokat, majd az automobilokat. Alapítója halálakor a cégnek már ezerötszáz alkalmazottja volt. És ez a szám egyre csak nőtt. Egy vállalkozás olyan személy, akinek minden vére a fejébe száll. Ezt hívják jogi személynek.

E személy élete sokkal tovább tart, mint a miénk. Ezen a február 20-án tehát, amikor Wilhelm a Reichstag elnöki palotájának kis fogadószobájában mereng, az Opel társaság már idős hölgynek számított. Napjainkban nem más, mint birodalom egy másik birodalmon belül, és csak nagyon távoli kapcsolatban van az öreg Adam varrógépeivel.

Éric Vuillard

És bár az Opel társaság nagyon gazdag idős hölgy, annyira idős, hogy már szinte észre sem lehet venni, beolvad a tájba. Az az igazság, hogy az Opel társaság jóval öregebb egyes államoknál: öregebb, mint Libanon, sőt magánál Németországnál is öregebb, öregebb, minta legtöbb afrikai állam, és öregebb, mint Bhután, ahol pedig az istenek olyan magasra hágtak, hogy eltűntek a felhőkben.

Éric Vuillard: Napirend
Fordította: Tótfalusi Ágnes
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
110 oldal, teljes bolti ár 3890 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2917 Ft,
e-könyv változat a lira.hu-n 1492 Ft
ISBN 978 615 612 2742 (papír)
ISBN 978 615 612 2759 (e-könyv)