Szentpétervár, 1916. Oroszország a forradalom küszöbén áll. Miközben Ariadna grófné Raszputyinnal és züllött barátaival mulatozik, lázadó kamaszlánya, Szásenyka a bolsevikok ügynökének áll.
Moszkva, 1939. Szásenyka és nagy hatalmú férje a kommunista pártelit tagja, ám Sztálin országában semmit sem jelentenek a jó összeköttetések és a párthűség. Barátaik egymás után tűnnek el, a két kisgyermeket nevelő gyönyörű asszony pedig titkos viszonyba kezd – végzetes következményekkel.
Fél évszázaddal később Roza, egy Londonban élő orosz oligarcha anyja egy fiatal történészt bíz meg azzal, hogy kutassa fel, mi lett a családjával, amelytől a sztálini rémuralom idején szakadt el.

Szentpétervár, 1916

|| 2 ||

Ez volt az utolsó órájuk: varrás a cáratyuska és az orosz Anyácska tiszteletére. Szásenyka úgy tett, mintha varrná a kekiszínű térdnadrágot az ölében, de képtelen volt odafigyelni, úgyhogy minduntalan megszúrta az ujját. Mindjárt megszólal a csengő, és kiszabadítja őt és a többi lányt tizennyolcadik századi börtönükből, benne a huzatos hálótermekkel, visszhangos ebédlővel és alabástrom báltermekkel.
Szásenyka eldöntötte, hogy ő fog elsőként pukedlizni a tanárnőnek – és így elsőként elhagyni az osztálytermet. Világéletében ki akart lógni a sorból: ő akart lenni a legelső vagy a legutolsó, de semmi esetre sem a középső. Úgyhogy most legelöl ült, ugrásra készen, az ajtóhoz legközelebbi széken.

Érezte, hogy kinőtte a Szmolnijt. Szásenykát már komolyabb dolgok foglalkoztatták, mint a többi diáktársa felületes, ostoba dolgai a – ahogyan ő magában hívta az iskolát – Nemes Idióták Nevelőintézetében. A többiek másról sem beszéltek, csak fura tánclépésekről, a cotillionról, a pas d’espagne-ról, a pas de patineurről, a trignonne-ról, a chiconne-ról, a legutóbbi szerelmes levelükről, amelyet a cári őrségben szolgáló Misától vagy Nyikolájtól kaptak, a báliruha-divatról, de legfőképpen arról, hogyan tegyék legelőnyösebben közszemlére a dekoltázsukat. Ezt képesek voltak Szásenykával újra és újra, a végtelenségig megvitatni villanyoltás után, mivel neki voltak az osztályban a leggömbölyűbb keblei. Mindenki elmondta neki, hogy mennyire irigylik! Ez a sekélyes gondolkodás nem csupán elborzasztotta, de még zavarba is jött tőle, mivel a többiekkel ellentétben neki eszébe sem jutott hivalkodni a kebleivel.

Szásenyka emlékeztette magát, hogy már tizenhat éves, többé már nem gyerek. Szívből gyűlölte az iskolai egyenruhát, a pamutból és muszlinból varrt hófehér szoknyát a gyapjúszövet köténnyel és kikeményített pelerinnel, amelyben olyan fiatalnak és ártatlannak tűnt. Ő már nő, méghozzá olyan nő, akinek küldetése van. Bár most, a titkai ellenére, csak a drága Lala után sóvárgott, aki kint várt rá az apja kocsijában, az angol kekszesdobozzal az ülésen. Maman Szokolov (minden tanárt Maman néven kellett szólítani) pattogó tapsikolása szertefoszlatta Szásenyka ábrándképeit. Az alacsony, tömzsi, borzas hajú Maman zengő basszus hangján hirdette:

– Hölgyek, szedjék össze a varrnivalót. Remélem, derekasan dolgoztak bátor katonáink kedvéért, akik életüket áldozzák szülőföldjükért és ő cári felségéért!

Aznap a cár és a szülőföld tiszteletére történő varrásóra nem jelentett egyebet, mint egy újmódi luxuscikk – a cipzár – bevarrását a bricseszekbe, melyek Oroszország sokat szenvedett, parasztokból toborzott sorkatonáinak készültek, akiket ezrével mészároltak le II. Miklós cár vezénylete alatt. A feladat nem kevés elfojtott kuncogásra adott okot a diáklányok körében.

– Kérem, hölgyeim, hogy különös gondossággal végezzék ezt a kivételes feladatot, figyelmeztette őket Maman Szokolov. – Egy rosszul bevarrt cipzár további veszélybe sodorhatja a már amúgy is életüket kockáztató, hős orosz katonáinkat.

– Miért, talán ott tartják a puskájukat? – súgta Szásenyka a mellette ülő lánynak. A többiek is hallották, mire kitört a kacagás.

Egyikük sem dolgozott túl alaposan. A nap soha nem akart véget érni: ólomlábakon vánszorogtak az órák a nagyteremben elköltött reggeli és az őfelsége édesanyja, az özvegy cárné, Marija Fjodorovna hatalmas, egész alakos képe előtti kötelező reggeli bókolás óta. A cárné fürkésző szemmel, összeszorított szájjal nézett le rájuk a vászonról.

Amikor összegyűjtötték a nadrágokat a hanyagul bevarrt cipzárokkal, Maman Szokolov ismét összeütötte a tenyerét.
– Egy percünk van a kicsengetésig. Mielőtt kimennek, mes enfants, kérném bemutatni a tanév legszebb meghajlását. És a szép meghajlás, az a…
– mély meghajlás! – kiáltották nevetve a lányok.
– Ó, igen, nemes hölgyeim! Mert ami a bókolást illeti, mes enfants, a nemes hölgyek mélyen bókolnak. Észre fogják venni, hogy minél előkelőbb helyet foglal el egy hölgy az első uralkodónk, őfelsége Nagy Péter cár által nekünk adományozott nemesi rangsorban, annál mélyebben bókol, amikor bemutatják a cári felségeknek. Le egészen a padlóig!

Amikor a „mély” szót kimondta, Maman Szokolov hangja soha nem hallott mélységekbe süllyedt.
– A bolti eladólányok kis térdhajlítással pukedliznek, comme ça – mondta, és óvatosan megrogyasztotta a térdét, mire Szásenyka, elkapva a többiek tekintetét, igyekezett elfojtani egy mosolyt –, de a nemes hölgyek mééélyre hajolnak! Érintsék meg a padlót a térdükkel, kislányok, comme ça – és Maman Szokolov meglepően energikusan oly mélyen bókolt, hogy egymás előtt keresztezett térdei csaknem megérintették a parkettát. – Ki lesz az első?
– Én! – Szásenyka felpattant, kezében tartva a marhabőr táskát, rajta a neve, belevésve, és a vászonzsákot a könyveivel. Annyira szeretett volna már kint lenni, hogy a legmélyebb és legarisztokratikusabb pukedlit sikerült bemutatnia, amit valaha is véghez vitt, mélyebbet, mint ahogyan az özvegy cárné előtt bókolt Szent Katalinkor.
– Merci, Maman – mondta. Hallotta, amint a háta mögött meglepetten összesúgnak a lányok, hiszen máskor mindig ő volt az osztály lázadója. De ezek a dolgok többé már nem érdekelték. Nyár óta nem. Azoknak a ködös nyári éjszakáknak a titkai minden mást elhomályosítottak.

Megszólalt a csengő, és Szásenyka máris a folyosón találta magát. Körbepillantott a stukkódíszes mennyezeten, a fényes parkettán és a derengő fénnyel világító elektromos lámpásokon. Teljesen egyedül volt.
Utazótáskáját – rajta arannyal rávésve a teljes neve: Alekszandra Zeitlin bárónő – vállára vetve cipelte, de a legnagyobb kincsét a kezében fogta: egy csúf, vászon könyveszsákot, melyet a szívéhez szorított. A zsákban értékes kötetek lapultak, Zola naturalista regényei, Nyekraszov szikár versei és Majakovszkij dacosan szenvedélyes költeményei.

Futásnak eredt a folyosón a Grand-maman felé, akinek a limuzinok reflektorfényében kirajzolódó sziluettje dacolni látszott a Szmolnij Intézet nemes kisasszonyaira várakozó nevelőnők és sofőrök hadával. De már túl késő volt. A folyosó két oldalán feltárultak az ajtók, és kiáradtak rajtuk a fehér ruhába, fehér csipkés alsószoknyákba, fehér harisnyába öltözött, puha, fehér cipőbe bújtatott lábú, kacagó diáklányok. Finom púderhóból összeállt lavinaként zúdultak le a folyosón az öltözők irányába. Az ellenkező irányból zúzmarától fehér szakállú kocsisok hordája közeledett döngő léptekkel, köpönyegükben a fagyos északi éjjel leheletével, hogy összeszedjék úrnőik utazóládáit. Csillogó, új egyenruhájában, hegyes sapkájával Pantameilion is közöttük álldogált, úgy bámulta Szásenykát, mintha látomása volna.
– Pantameilion!
– Ó, Mademoiselle Zeitlin! – a sofőr összerezzent, és elpirult.
„Vajon mi hozhatta zavarba a cselédsor legnagyobb szívtipróját?” – tűnődött magában Szásenyka, miközben rávillantotta mosolyát. – Igen, én vagyok! A ládám és a bőröndöm a 12-es hálóban van, az ablak mellett. Várjon csak! Ez új egyenruha?
– Igen, kisasszony.
– Ki tervezte?
– Az édesanyja, Zeitlin bárónő – kiáltotta a lány után a sofőr, amint a hálótermek irányába baktatott a lépcsőn felfelé.

„Mit bámult rajtam? – kérdezte magában Szásenyka –, vajon a borzalmas melleimet vagy a túl széles számat?” Kényelmetlenül érezte magát, ahogy befordult az öltözők felé. De végül is, mi végre a külső szépség? Csupán a sekélyes gondolkodású iskolás lányokat érdekli! A szép külső semmiség a történelem, művészet, haladás és sors jelentőségéhez képest. Magában gúnyosan elmosolyodott anyja bíbor-arany ízlésén: Pantameilion rikító színű egyenruhája nyilvánvalóvá tette, hogy Zeitlinék felkapaszkodott újgazdagok.

Szásenyka elsőként érkezett az öltözőbe. A bársonypuha, barna, arany és fehér bundákkal, kabátokkal, szőrmesapkákkal és róka- és nyércfejekben végződő stólákkal telezsúfolt helyiség Szibéria erdőségeinek illatát árasztotta. A lány magára kapta szőrmebundáját, nyaka köré kanyarította fehér rókaprém gallérját, fejére tekerte a fehér angórakendőjét, és mire a többiek kipirult, mosolygó arcukon a hazatérés örömével beözönlöttek az öltözőbe, ő már útban volt az ajtó felé. A lányok ledobták a cipőiket, a csizmácskáikat és kalucsnit húztak a lábukra, kinyitogatták bőr iskolatáskájukat, prémbundába burkolóztak, egész idő alatt megállíthatatlanul csacsogva.

– De Pahlen kapitány hazatért a frontról. Meglátogatja anyát és apát, de én persze tudom, hogy miattam jön – csivitelte a kis Jelena grófkisasszony tágra nyílt szemmel ámuló társainak. – Levelet is írt nekem.
Szásenyka már majdnem kint volt az öltözőből, amikor hallotta, hogy többen utánakiabálnak. Hova megy, miért siet ennyire, nem tudná megvárni őket, mit fog csinálni a szünidőben?
– Ha olvasol, nem olvashatnánk együtt verseket? Szásenyka, kérlek!

A félév végi izgatottság miatt máris egymást lökdösve tömegesen tülekedtek kifelé az ajtón. Egy diáklány átkozódva szidott egy izzadt, öreg kocsist, aki nehéz utazóládát cipelve rátaposott a lábára. Odakint keményen fagyott, azonban bent az előcsarnokban pokoli hőség uralkodott. De Szásenyka még itt a tömegben is teljesen egyedül érezte magát, mintha egy láthatatlan fal venné körül, amelyen senki nem tud áthatolni. Ahogy a vállára vetette könyveszsákját, a durva vásznon keresztül, mely oly éles ellentétben állt selyempuha nercbundájával, kitapintotta a benne lévő könyveket – Blok és Balmont antológiáit, Anatole France és Victor Hugo regényeit.

– Mademoiselle Zeitlin! Kellemes szünidőt! – mondta nyájasan Grand-maman, félig elállva az ajtókijáratot. Szásenyka kinyögött egy mercit, és meghajolt (nem olyan mélyen, ami Maman Szokolovot lenyűgözte volna). Végre, végre kint volt az ajtón!

A csípős levegőn egyből felfrissült, a hideg szinte égette a tüdejét, a ferdén hulló hópelyhek az arcát csipkedték. Az automobilok és hintók lámpái néhány méter magasan színpadi fénybe vonták az utcát, de a felett a határtalan pétervári égbolt komor sötétjét csupán a csillagok fehér fényei pettyezték.
– Amott áll a kocsi!

Pantameilion, vállán az Asprey utazóládával, kezében a krokodilbőr bőrönddel az utca túloldala felé mutatott. Szásenyka átküzdötte magát a csődületen az autó felé. Tudta, hogy történjék bármi – legyen az háború, forradalom vagy világvége –, az ő Lalája várja őt a Huntley & Palmers kekszesdobozzal, sőt még talán némi angol gyömbéres süteménnyel is. És hamarosan újra találkozik az apjával is.
Ahogy egy inas leejtette előtte a táskákat, amiket cipelt, Szásenyka átlépett rajtuk. Amikor elállta az útját egy behemót Rolls-Royce, fényes oldalán nagyhercegi címerrel, Szásenyka egyszerűen kinyitotta az ajtaját, beugrott a kocsiba, és kimászott a túloldalon.

Automobilok motorjai krákogtak és hörögtek, kürtök dudáltak, lovak nyerítettek és patáikkal dobogtak, szolgák görnyedtek ládák és bőröndök halmai alatt, szitkozódó kocsisok és sofőrök próbáltak utat vágni a járművek és gyalogosok között a jeges latyakban. Mintha legalábbis egy hadsereg készülne tábort verni, csakhogy ebben a seregben fehér alsószoknyás, csincsillagalléros, nercbundás tábornokok parancsoltak.

– Szásenyka! Erre, itt vagyok! – Lala a kocsi küszöbén állva kétségbeesetten integetett.
– Lala! Végre hazajövök! Szabad vagyok!
Szásenyka egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy ő már komoly nő, akinek küldetése van, és nincs ideje szentimentális bohóságokra. Egyenesen Lala karjába vetette magát, aztán bebújt a kocsiba, és mélyen beszívta a bőrülések és Lala parfümjének illatát.
– Hol a keksz?
– Az ülésen, drágám! Hát túlélted a félévet! – mondta Lala, szorosan átölelve kis védencét. – Hogy megnőttél! Alig várom, hogy otthon legyünk. A kis szalonban már mindent előkészítettem: pirítóst, gyömbéres kalácsot és teát. Most pedig tessék, itt a Huntley & Palmers.
De alighogy kiengedte az öleléséből Szásenykát, egy árny vetült az arcára.
– Alekszandra Szamuilovna Zeitlin?
Az ajtónál a kocsi mindkét oldalán egy-egy csendőr állt.
– Igen – felelte Szásenyka. Hirtelen megszédült.
– Velünk jön – vakkantotta az egyik csendőr. Olyan közel hajolt, hogy a lány látta himlőhelyes arcán a pórusokat, és vörös színű bajszában a szálakat. – Most azonnal!

Simon Sebag Montefiore

Fordította: Haris Ildikó

Simon Sebag Montefiore: Szásenyka
Alexandra Kiadó, Pécs, 2020
640 oldal, teljes bolti ár 5999  Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4499 Ft,
e-könyv változat a kiadónál 3824 Ft
ISBN 978 963 452 3895 (papír)
ISBN 978 963 447 8041 (e-könyv)

Simon Sebag Montefiore, az újkori orosz történelem egyik legelismertebb szakértője lenyűgöző hitelességgel és részletgazdagsággal kelti életre a cári Oroszország végnapjait és a sztálini terror legsötétebb óráit a világszerte óriási sikert aratott Moszkva-trilógiájának első részében.
„Montefiore az orosz történelem avatott ismerője, ám elképesztő tudása nem tolakodik előtérbe, hanem a mű szövetébe simul. Szásenyka dicsőséggel és tragédiával teli története hosszú ideig velünk marad a regény elolvasása után.” – Thomas Keneally, a Schindler listája szerzője