1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.

Első fejezet

Bizonyára jó néhány évbe beletelik majd, míg Max elfelejti azt a bizonyos nyári szünetet, amikor akarata ellenére felfedezte a mágiát. 1943-ban történt; a háború szele akkoriban már menthetetlenül megtépázta a világot.

Június közepén, Max tizenharmadik születésnapján édesapja – foglalkozását tekintve órásmester, szabadidejében pedig feltaláló – családi gyűlést tartott a nappaliban: bejelentette, hogy utolsó napjukat töltik a házban, amely immár tíz éve otthonukként szolgál. A család az Atlanti-­óceánhoz költözik, a várostól és a háborútól messzire, egy apró faluban álló tengerparti házba. A döntés visszavonhatatlan: másnap hajnalban indulnak is. Addigra össze kell csomagolni, és fel kell készülni az új otthonukba vezető hosszú útra.

Senkit sem ért váratlanul a hír. Szinte mindenki tisztában volt vele, hogy a jóságos Maximilian Carver fejében már jó ideje motoszkál a gondolat, hogy biztonságosabb
helyre költözzenek. Ezt a család minden tagja tudta, ki­véve Maxot; rajta úgy robogott át a bejelentés, akár egy elszabadult elefánt a porcelánbolton. A fiú szájtátva, üres tekintettel bámult maga elé. Rövid révülete alatt átsuhant az agyán a szörnyű gondolat, hogy saját kis világa, beleértve iskolatársait, utcabeli barátait és a sarki képregényboltot, egy pillanat alatt mindörökre eltűnhet. Volt, nincs.

Miközben a többiek feloszlatták a családi kupaktanácsot és készülődni kezdtek, Max még mindig ugyanott állt és édesapját bámulta. A jóságos órásmester letérdelt fiához,
és a vállára tette a kezét. Max tekintetéből többet ki lehetett olvasni, mint egy könyvből.
‒ Most úgy érzed, hogy vége a világnak. De megígérem neked, Max, hogy tetszeni fog a hely, ahova megyünk. Lesznek új barátaid is, majd meglátod!
‒ A háború az oka? ‒ kérdezte Max. ‒ Emiatt kell költöznünk?
Maximilian Carver megölelte fiát, szélesen rámosolygott, előhúzott a kabátja zsebéből egy hosszú láncon lógó, fényes tárgyat, és Max tenyerébe eresztette. Egy zsebóra
volt.
‒ Neked készítettem. Boldog születésnapot, Max!
Max kinyitotta az ezüst zsebórát. A számlap közepén egy nap mosolygott, sugarai voltak a mutatók, az órák osztását pedig egy-egy hold jelezte, ami a mutatók által diktált ritmusra hol hízott, hol fogyatkozott. Az óra fedelén csinos betűkkel szedett mondat állt: Max időgépe.

Max a családját figyelte, fel-alá járkáltak a csomagokkal; de ő továbbra is ugyanott állt, kezében az apjától kapott zsebórával. Akkor még nem sejtette, de aznap ért véget a gyerekkora. Születésnapja éjszakáján szemhunyásnyit sem aludt. Míg a többiek békésen pihentek, Max a hajnal végzetes érke­zését várta, amikor örökre búcsút int majd az évek során összekovácsolt világának. Órákon át csendben feküdt az ágyában, és úgy bámulta a plafonon táncoló kék árnyakat, mintha azok rajzolnák ki a jövőjét meghatározó jóslatot. Mindvégig kezében szorongatta az édesapjától kapott zseb­órát. A számlap holdjai ragyogtak az éjjeli homályban. Talán a választ is tudták a délután óta egyre sokasodó kérdésekre.

A hajnal első fényei végre feltűntek a kék horizonton. Max kiugrott az ágyból, majd egyenesen a nappaliba ment. Maximilian Carver már felöltözött, ott ült az egyik
karos­székben, és egy lámpás fényénél olvasott. Max tudta, hogy rajta kívül apja az egyetlen, aki átvirrasztotta az éjszakát. Az órásmester rámosolygott, majd becsukta a könyvet.
‒ Mit olvasol? – kérdezte Max a vastag kötetre mutatva.
‒ Kopernikuszról szól. Tudod, hogy ki volt Kopernikusz? – kérdezte az órásmester.
‒ Járok iskolába – felelte Max.
Édesapja gyakran tett fel neki ilyesfajta kérdéseket – azt hitte, hogy Maxnak még mindig ott a tojáshéj a fenekén.
‒ Na és mit tudsz róla? – erősködött édesapja.
‒ Ő fedezte fel, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva.
‒ Nagyjából. És tudod, hogy ez mit jelentett akko­riban?
‒ Bonyodalmakat – válaszolta Max.
Az órásmester elmosolyodott, aztán odaadta fiának a vaskos könyvet.
‒ Tessék, a tied. Olvasd el.

Max megvizsgálta a bőrbe kötött, rejtélyes kiadványt. A molyrágta kötet úgy festett, mint egy öreg tudós szellemének lakhelye, akit évszázados átok láncol a könyvhöz.
‒ Na, ma ki kelti fel a testvéreid? – vetette fel apja. Max fel sem nézett a könyvből, csupán egy bólintással jelezte: szívesen átadja apjának a megtisztelő feladatot, hogy felkeltse mély álmából a fiú tizenöt éves nővérét, Aliciát, és nyolcéves húgát, Irinát.

Miközben édesapja az egész családnak ébresztőt fújt, Max kényelembe helyezte magát a fotelban, felcsapta a könyvet, és olvasni kezdett. Fél órával később a család utoljára lépte át a ház küszöbét, egy új élet irányába. Megkezdődött a nyár. Max egyszer arról olvasott édesapja egyik könyvében, hogy a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.

Max akkor értette meg ezeknek a szavaknak az értelmét, amikor életében először meglátta a tengert. Már öt órája zötykölődtek a vonaton, amikor egy sötét alagútból kiérve hirtelen egy végtelen fényáradat sejtelmes világossága tárult a szemük elé. A déli nap fényében ragyogó tenger vibráló kéksége természet­ feletti látomásként égett a fiú retinájába. A vonat a tengerparttal párhuzamosan, a víztől csupán néhány méternyire haladt tovább, Max pedig kidugta a fejét az ablakon, és életében először megérezte bőrén a salétromillatú szél fuvallatát. Ezután hátrafordult és édesapjára nézett. Az órásmester a fülke másik sarkából figyelte fiát, sejtelmes mosollyal az arcán, végül bólintott a kérdésre, amit Max képtelen volt szavakba önteni. A fiú tudta, hogy nem számít, mi az utazás célja, sem az, hogy melyik állomáson áll meg a vonat; megfogadta, hogy attól a naptól kezdve nem fog többé olyan helyen élni, ahonnan felkelés után ne láthatná azt a vakítóan kék fényt, ami varázslatos, áttetsző pára módjára szökken az égbe. Erre megesküdött magának.

Míg Max az állomás peronjáról figyelte, ahogy a vonat eltávolodik a falutól, Maximilian Carver néhány pillanatra magára hagyta az állomásfőnök irodája előtt várakozó családját, hogy valamelyik helyi fuvarossal kialkudjon egy elfogadható árat, amiért az végső úti céljukhoz szállítja a csomagokat, az utasokat és a többi cókmókot. A falu, az
állomás és a fák közül félénken kikandikáló háztetők láttán Maxnak az volt az első benyomása, hogy úgy néz ki az egész, akár egy makett: mint a villanyvonatgyűjtők által
épített miniatűr települések, vagy mint egy makettasztal, amelyről könnyen lepottyanhat, aki túlzottan távolra merészkedik. Max ezután továbbfűzte a gondolatot, még­hoz­zá a világegyetemről alkotott kopernikuszi felfedezés izgalmas módosításával, de aztán édesanyja hangja hirtelen kizökkentette a kozmikus álmodozásból.
‒ Na, mit szólsz? Átment vagy megbukott?
‒ Még túl korai lenne megmondani – felelte Max.
– Olyan, mint egy makett a játékbolt kirakatában.
‒ Talán az is – mosolygott rá édesanyja. Édesanyja mosolya mindig halványan Irinára emlékeztette Maxot. ‒ De ezt el ne mondd az apádnak! – folytatta édesanyja. – Már jön is.
Maximilian Carver éppen akkor tért vissza két markos fuvarozó kíséretében, akik olajos, koromfoltos és egy be­azonosíthatatlan anyagtól mocskos díszviseletben pompáztak. Mindketten olyan természetességgel viselték sűrű bajszukat és a tengerészsapkát, mintha ez lett volna a foglalkozásukhoz illő egyenruha.
‒ Robin és Philip – mutatta be őket az órásmester.
– Robin viszi a csomagokat, Philip meg a családot. Rendben?
A két izompacsirta meg sem várta, hogy a Carver család rábólintson, azon nyomban el is indultak a bőrönd­halom felé, majd annak rendje és módja szerint, a legkisebb erőfeszítés nélkül ki-ki felkapta a legnehezebb csomagokat. Max elővette a zsebórát, hogy megnézze, mit mutat a derűs holdak díszítette számlap. A mutatók délután kettőt jeleztek. A vasútállomás öreg órája viszont fél egyet mutatott.
‒ Rosszul jár az állomás órája – motyogta Max.
‒ Látod? – válaszolta boldogan apja. – Még csak most érkeztünk, de máris munkához láthatunk!

Édesanyja szelíden elmosolyodott, ahogy mindig, amikor Maximilian Carver a kirobbanó optimizmus jeleit mu­tatta. Max édesanyjának tekintete ennek ellenére mintha szomorúságot tükrözött volna; Max most is látta benne azt a furcsa csillogást, ami miatt gyermekkora óta meggyőződése volt, hogy édesanyja olyan dolgokat lát előre, amiket mások nem.
‒ Minden rendben lesz, anya – mondta Max, de ez hirtelen mégis butaságnak tűnt, gyorsan meg is bánta.
Édesanyja megcirógatta az arcát, és rámosolygott.
‒ Persze, Max. Minden rendben lesz.
Ekkor Max hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. Gyor­san körbenézett, és az állomás egyik rácsozott ablakának tövében megpillantott egy cirmos macskát: olyan meredten bámult a fiúra, mintha csak olvasna a gondolataiban. A macska pislogott egyet, aztán elrugaszkodott, és egy hasonló méretű állattól elképzelhetetlen ügyességgel egészen
Irina fehér bokájáig ugrott, amihez jól hozzá is dörgö­lődzött.
Max kishúga letérdelt, hogy megsimogassa a gyengéden miákoló állatot, amit aztán kézbe is vett, a macska pedig szelíden hagyta, hogy babusgassák. Bájosan nya­logatta a lány ujjait, akit teljesen rabul ejtett a varázslatos cica. A kislány várakozó családja felé vette az irányt, a macskával a kezében.
‒ Még csak most értünk ide, és máris összeszedtél egy bestiát. Ki tudja, milyen galibát fog még okozni nekünk! – morgolódott Alicia, láthatóan bosszantotta a dolog.
‒ Egyáltalán nem bestia. Csak egy árva cica – vágott vissza Irina. – Megtarthatom, anya?
‒ De hát még haza sem értünk, Irina! – érvelt édes­anyja.
A kislány lebiggyesztette ajkát, amihez a macska édes, behízelgő nyávogással társult.
‒ Lakhatna a kertben. Légyszi…
‒ Ez a macska kövér és koszos – tette hozzá Alicia.
– Megint hagyod, hogy Irina azt csináljon, amit akar?

A Köd-trilógia (A harmadik kötet, a Szeptemberi fények, még nem jelent meg magyarul)

Irina átható, acélos tekintettel pillantott nővérére; ha most rögtön nem fogja be a száját, az bizony felér egy had­üzenettel. Alicia egy ideig állta húga tekintetét, aztán dühösen fújtatott, sarkon fordult, és elindult a csomagokat rakodó fuvarosok felé. Útközben apjába futott, aki ész­revette, hogy Alicia arca egészen kivörösödött.

‒ Máris összevesztetek? – kérdezte tőle Maximilian Carver. – Mi történt?
‒ Egyedül van, árva cica. Nem vihetnénk magunkkal? A kertben marad, én majd gondoskodom róla. Esküszöm! – szaladt Irina magyarázkodva édesapjához.
Az órásmester döbbenten pillantott a macskára, aztán pedig feleségére.
‒ Hát, nem tudom, hogy édesanyád mit szól hozzá…
‒ Te mit szólsz hozzá, Maximilian Carver? – vágta rá mosolyogva felesége, akit láthatóan szórakoztatott férje hezitálása.
‒ Állatorvoshoz is el kellene vinni…
‒ Kérlek! – könyörgött Irina.
Az órásmester és felesége cinkos pillantást váltottak.
‒ Miért ne? – Maximilian Carver inkább lezárta a vitát, nem akarta a nyári szünetet családi perpatvarral kezdeni.
– De neked kell gondoskodni róla. Megígéred?
Irina arca felvirult, a macska aranylóan csillogó szeme közepén pedig gombostűhegy-méretűre szűkült a fekete pupilla.
‒ Nyomás, gyerünk! Már felpakolták a csomagokat – mondta az órásmester.

Irina a furgonok felé futott, macskával a kezében, az pedig a lány vállára hajtotta a fejét, de tekintetét továbbra is Maxra szegezte. „Ez minket várt”, gondolta a fiú.
‒ Mit vacakolsz, Max? Mozdulj már! – sürgette édes­apja, aki a furgonok irányába tartott, feleségével kéz a kézben. Max megindult utánuk. Valami mégis arra késztette, hogy megforduljon, és újra az állomás elfeketedett órájára nézzen. Alaposan szemügyre vette, mert valami nagyon nem stimmelt vele. Világosan emlékezett rá, hogy amikor az állomásra értek, az óra szerint fél egy volt. Most pedig tíz perc múlva dél.

Carlos Ruiz Zafón

‒ Max! – kiáltotta édesapja, aki már a furgonból sür­gette. – Indulunk!
‒ Megyek már – motyogta maga elé Max, de egyre csak a mutatókat figyelte.
Az óra nem hibásodott meg, egyetlen apró furcsaság kivételével tökéletesen működött: a mutatók visszafelé jártak.

Fordította: Báder Petra

Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege
A Köd trilógiája sorozat, 1. kötet
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
232 oldal, teljes bolti ár 3599 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2699 Ft,
ISBN 978 963 504 1732