Első rész

Lancaster grófság (most Lancashire),
1612 áprilisának elején

1. fejezet

Kimentem a házból a levéllel, mert nem tudtam, mi egyebet tehetnék. A gyep még vizes volt a késő hajnali harmattól, amely eláztatta a rózsaszín selyempapucsomat, mert nagy sietségemben nem gondoltam arra, hogy facipőt vegyek fel. De nem álltam meg addig, amíg el nem értem a ház előtt húzódó pázsitra néző fákat. A levelet a markomban szorongattam, és még egyszer kinyitottam, hogy meggyőződjem róla, nem csak képzeltem, hogy nem egyszerűen elbóbiskoltam a székemen, és csak álmodtam.

Csípős reggel volt, ködös és hűvös, a szél lezúdult a Pendle-dombról, és noha a lelkemben zűrzavar dúlt, a köpenyemet nem felejtettem el elővenni a helyéről, a gardrób hátuljából. Gépiesen megsimogattam Puckot, és örömmel láttam, hogy nem remeg a kezem. Nem sírtam, el sem ájultam, és nem is csináltam mást, csak visszahajtogattam az eredeti formájába, amit olvastam, és csöndesen lementem a lépcsőn. Senki sem vett észre, én is csak egyetlen szolgát láttam, Jamest, őt is csak futólag, ahogy az íróasztalánál ült, amikor elhaladtam a dolgozószobája előtt. Átfutott a fejemen, hogy talán olvashatta a levelet, mivel egy intéző gyakran kinyitja a gazdája magánlevelezését, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, és a főbejáraton át kimentem.

A felhőknek olyan színük volt, mint a túlcsordulással fenyegető ónkancsóknak, ezért sietve vágtam át a füvön az erdő felé. Tudtam, hogy a mezők között az ablakoknál leskelődő cselédek kíváncsi szemében feltűnő volnék fekete köpenyemben, tehát gondolkodnom kellett. Lancashire-nek ezen a részén a föld zöld és nyirkos, az ég pedig tágas és szürke. Egyszer-egyszer látni, ahogy megvillan egy szarvas rőt szőre, vagy egy fácán kék nyaka, és a szemet sebesebben odavonzzák, mint ahogy eltűnhetnének.

Mielőtt beértem a fák menedékébe, már tudtam, hogy ismét rám tör az émelygés. Felemeltem a szoknyám szegélyét onnan, ahol a hányás összefröcskölte a füvet, azután megtöröltem a számat a kendőmmel. Richard valamennyire rózsavizet hintetett a mosónőkkel.

Behunytam a szemem, vettem néhány mély lélegzetet, és amikor kinyitottam, kicsit jobban éreztem magam. A fák rezegtek és a madarak vidáman énekeltek, ahogy mélyebbre hatoltam az erdőben, és nem egészen egy perc múlva teljesen magam mögött hagytam Gawthorpe Hallt. A meleg aranyszínű kőből épült és egy tisztáson álló ház ugyanolyan szembetűnő volt ezen a vidéken, mint én. De míg a ház nem tudott elrejteni az erdő elől, amely szemlátomást egyre közelebb húzódott, és minden ablakból látszott, az erdő el tudta rejteni Gawthorpe-ot a szem elől. Néha olyan érzés volt, mintha egy játékot játszanának.

Elővettem a levelet, és újból kinyitottam, kisimítottam a gyűrődéseket, amelyek apró kezem szorításában keletkeztek rajta, és megkerestem azt a bekezdést, amelytől megtántorodtam: Minden nehézség nélkül megjósolható annak a veszélynek valódi természete, amelyben a felesége forgott, és mélységes sajnálattal kell tudomására hoznom szakmai véleményemet orvostudorként és a gyerekszüléssel kapcsolatos kérdések szakértőjeként: a nála múlt pénteken tett látogatásom alapján azt a mérhetetlenül sajnálatos következtetést vontam le, hogy nem képes gyerekeket kihordani, és ezt nem is szabad megkísérelnie. Rendkívül fontos megértenie, hogy amennyiben a felesége újból áldott állapotban találja magát, azt nem fogja túlélni, földi léte azzal bevégződik.

Most, hogy már nem láthattak rám a házból, a kandi tekintetek kereszttüze nélkül reagálhattam. A szívem vadul vert, és az arcom tüzelt. Újabb rosszullét lett rajtam úrrá, és kis híján megfulladtam a nyelvemet égető hányástól.

A rosszullét minden reggel, délben és este jött, és teljesen kifacsart. A legrosszabb esetben napjában negyvenszer; ha csak kétszer támadt, már szerencsésnek éreztem magam. Az arcomban elpattantak az erek, és finom bíborvörös csíkokat hagytak a szemem körül, a szemem fehérje pedig démoni vörös színt öltött. A rémes, csípős érzés órákig megmaradt a torkomban, és úgy fojtogatott, akár egy kés pengéje. Semmilyen ételt nem tudtam legyűrni, de, a szakácsnő legnagyobb csalódására, amúgy sem volt étvágyam. Még a kedvenc marcipánom is széles tömbökben, érintetlenül kuksolt az éléskamrában, és a Londonból küldött kandiscukros dobozaimat belepte a por.

A másik három alkalommal nem voltam ennyire rosszul. Ezúttal úgy éreztem, mintha a bennem növekvő gyerek a torkomon keresztül próbálna elmenekülni, és nem a lábam között, mint a többi, akik a combom közén patakzó vérrel jelentették be idő előtti érkezésüket. Petyhüdt kis testük groteszk látványt nyújtott, és én néztem, ahogy egy darab vászonba csomagolták őket, akár a frissen sült cipókat.

– Nem időzött sokat ezen a világon a szegény csöppség – mondta a bába, miközben törölgette a vért henteséhez hasonlatosan vastag karjáról.

Négy éve voltam férjnél, háromszor kerültem áldott állapotba, és még mindig nem tudtam örököst fektetni a tölgyfa bölcsőbe, amelyet anyámtól kaptam, amikor Richard és én összeházasodtunk. Láttam, hogy anyám úgy néz rám, mintha mindannyiuknak egyfolytában csalódást okoznék.

Mindazonáltal fel nem foghattam, hogy ha Richard tudta, mit írt az orvos, hogyhogy mégis szó nélkül nézte, hogy hízom, akár a pulyka karácsony táján. A levél a három terhességemről szóló számos papír közé ékelődött, tehát az is lehet, hogy elkerülte a figyelmét. Tisztességes eljárás volt részéről, hogy nem mutatta meg nekem a levelet? A szavak hirtelenjében mintha levetették volna magukat a lapról, és nyakam köré tekeredtek volna. Ráadásul egy ismeretlen férfi írta, akinek a nevét nem ismertem fel – annyira körülfogott a fájdalom, amikor eljött hozzám, hogy egyetlen árva részletre sem emlékeztem vele kapcsolatban: sem az érintésére, sem a hangjára, és arra sem, hogy kedves volt-e.

Nem álltam meg, hogy visszanyerjem a lélegzetemet, és a papucsom mostanra már teljesen tönkrement, eláztatta a zöldes színű sár. Amikor az egyik beleragadt, és a harisnyás lábammal kellett a vizes földre lépnem, az több volt, mint aminek az elviselésére felkészültem. Két kézzel gombóccá gyűrtem a levelet, majd minden erőm összeszedésével elhajítottam, és egy röpke pillanatra elégedettséggel töltött el, amikor néhány méterrel arrább visszapattant egy fáról. Ha nem így tettem volna, talán meg sem pillantom a nyúllábat néhány centiméterre onnan, ahol földet ért, és a hozzá tartozó nyulat sem – vagy legalábbis ami megmaradt belőle: szétmarcangolt, kusza, véres szőrkupacot, aztán még egyet és még egyet. Szoktam nyulakra vadászni; ezt nem ölyv vagy sólyom ölte meg, amely takarosan hajtja végre kis gyilkosságát, mielőtt körözve visszarepül a gazdájához. Aztán észrevettem valami mást is: egy földet seprő barna szoknya szegélyét, meghajtott térdeket, és fölöttük egy testet, egy arcot és egy fehér főkötőt. Egy fiatal nő térdelt a földön néhány méterre tőlem, és engem bámult. Minden vonása éber volt, egy állat feszültségével figyelt. Kopott, házilag szőtt gyapjú ingruhát viselt kötény nélkül, ezért nem láttam meg rögtön a sok zöld és barna szín között. Lenszőke haja csigákban omlott le a főkötője alól. Az arca hosszúkás és keskeny volt, a szeme hatalmas, és a színe még távolról is szokatlan: meleg arany, mint a frissen vert pénzérméké. A tekintetében valami erőteljes, már-már férfias intelligencia ült, és jóllehet térdelt, én pedig álltam, egy pillanatra megijedtem, mintha én lettem volna az, akin rajtaütöttek.

Egy másik nyúl is lógott a kezében, egyik szeme rezzenéstelenül meredt rám. A szőrét vér mocskolta be. A földön, a lány szoknyája mellett egy durva kidolgozású, nyitott szájú zsák hevert. A lány fölegyenesedett. Szellő zizegtette meg a leveleket és a füvet körülöttünk, de ő teljes mozdulatlanságban, kifürkészhetetlen arckifejezéssel állt. Csupán a döglött állat mozdult, enyhén lengett a szélben.
– Ki vagy te? – kérdeztem. – Mit keresel itt?
Elkezdte begyömöszölni az apró tetemeket a zsákjába. Összegyűrt levelem halvány, világos foltként hevert a vérfürdőben, és a nő megállt, amikor meglátta, hosszú, vértől vöröslő ujjai tétováztak fölötte.
– Add ide! – csattantam fel.

Fölvette, moccanatlanul felém nyújtotta, én pedig néhány gyors lépéssel odamentem, és kiragadtam a kezéből. Aranyló szemét nem vette le az arcomról, és arra gondoltam, hogy idegen még soha nem nézett rám ilyen kemény pillantással. Futólag eltűnődtem, hogyan nézhetek ki, hiszen nincs rajtam kinti cipő, és az egyik papucsom beleragadt a sárba. Az arcom bizonyára kipirult a hányástól, a szemem fehérje vöröslött. A számban érzett savas íztől csípős lett a nyelvem.

– Mi a neved?
A nő nem szólalt meg.
– Koldus vagy?
Megrázta a fejét.
– Ez az én földem. Az én földemen orvvadászol nyulakra?
– A maga földje?
A hangja úgy törte meg a helyzet furcsaságát, mint egy tóba dobott kavics. Ez csak egy egyszerű falusi lány.
– Én Fleetwood Shuttleworth vagyok, Gawthorpe Hall úrnője. Ez a férjem birtoka; ha Padihamből való vagy, ezt jól tudod.
– Nem vagyok – mindössze ennyit válaszolt.
– Tudod, milyen büntetés jár azért, ha más birtokán vadászol?

Vastag, fekete köpenyemet és rézvörös taftruhám alóla kikandikáló szegélyét bámulta. Tudtam, hogy a bőröm fakó, fekete hajam még sápadtabbnak mutatja, és nem óhajtottam, hogy egy idegen emlékeztessen erre. Gyanítottam, hogy fiatalabb vagyok nála, de nem tudtam megállapítani a korát. Piszkos ruháját szemlátomást hónapok óta nem kefélte és szellőztette ki, főkötője olyan színű volt, mint a birkagyapjú. Aztán a szemébe néztem, ő pedig egykedvűen és büszkén állta a pillantásomat. Összeráncoltam a szemöldököm, és fölszegtem az állam. Százötven centiméteremmel mindenki magasabb volt nálam, akivel összeakadtam, de nem lehetett könnyen megfélemlíteni.

– A férjem a kezednél fogva a lovához fog kötözni, úgy vonszol el a rendőrbíróhoz – jelentettem ki bátrabban, mint ahogy éreztem magam. Mivel nem válaszolt, csak a fák susogása és reszkető zizegése hallatszott, újból megkérdeztem: – Koldus vagy?

Stacey Halls

– Nem vagyok az. – Elém tartotta a zsákot. – Vegye el! Nem tudtam, hogy az úrnő földjén járok.
Különös válasz volt, és azon tűnődtem, mit mondok majd Richardnak. Aztán eszembe jutott a kezemben szorongatott levél. Még erősebben összegyűrtem.
– Mivel ölted meg őket?
A lány szipákolt.
– Nem én tettem. Meg voltak ölve.
–  Milyen furcsán beszélsz! Hogy hívnak?
Még be sem fejeztem a kérdést, a lány arany és barna villanással sarkon fordult, és befutott a fák közé. Fehér főkötője meg-megvillant a fatörzsek között, a zsákja oda-odaütődött a szoknyájához. A lába fürgén érintette a földet, akár egy állaté, aztán teljes egészében elnyelte az erdő.

Fordította: Simonyi Ágnes

Stacey Halls: Familiárisok – A Pendle-dombi boszorkányok
KULT Könyvek sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2020