Utószó

Az utószó akkor jó, ha rövid és frappáns. Különben is, ha mindvégig a tömörség fontosságán lovagoltam, miért pont most esnék a locsogás bűnébe? Ezért eltekintek attól, hogy összefoglaljam mindazt, amit a 25 fejezetben részletesen kifejtettem – amúgy se lenne túl sok értelme. Azért néhány gondolatfoszlányt tartogatok még a végére is. Íme!

Hajdanában az előadás volt a tudás átadásának fő közvetítő csatornája: kiállt az előadó, rendszerint felolvasta vaskos kéziratát, a hallgatóság pedig fülét hegyezve körmölte az elhangzottakat. Ám amint köztudott, minden hatásnak van ellenhatása – az előadás műfaja máról holnapra kegyvesztetté vált, workshopok léptek a helyébe, ahol a téma közös megbeszélése és a róla folytatott vita lett az uralkodó munkaforma. Az előadást azonban nem sikerült teljesen kiszorítani, és úgy fest, mára ismét polgárjogot nyert.

De voltaképpen miért vagyok az előadások elkötelezett híve? Gyakorlati szempontból azért, mert költséghatékony: egyszerre akárhány résztvevő szívhatja magába az előadó bölcs gondolatait. Zárójelben: nem kedvelem azt, amikor kvázi workshop kerekedik az előadásból, vagyis amikor az előadó a háttérbe húzódva átadja a terepet a hallgatóságnak, mondván, rajta, gyerekek, vitatkozzatok! Ennek azért sincs értelme, mert a terem átellenben ülő résztvevői nem is hallják majd egymás szavát. Ennek ellentéte, amikor workshop címszó alatt a moderátor alig hagyja szóhoz jutni a résztvevőket, végig ő dumál. Öszvérmegoldás helyett javaslom, hogy az előadás legyen tisztán előadás, a workshop meg workshop.

Az előadás műfajának másik nagy előnye az együttlét, az, hogy egyszerre sok ember egy légtérben osztozik az élményben, éli meg a csodát, ami persze ritkán adódik, hiszen ahhoz zseniális előadókra van szükség, olyanokra, mint amilyenek – mondjuk a tenisz világából – Federer, Djokovics vagy Nadal. Ám ne legyünk elitisták: A három zseni mellett, mögött sok száz kiváló versenyző üti-vágja a labdát, továbbá becsüljük meg azt a sok ezer elég jó teniszezőt is, akiknek minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült a legjobbak közé beverekedniük magukat. Ránk, előadókra is érvényes ez a hármas felosztás. Elég jó előadó bárkiből lehet, kiváló előadó szinte mindenkiből, zseniális előadó pedig… na jó, arra születni kell.

Medgyes Péter

Persze ahhoz, hogy valaki a maximumot hozza ki magából, meredek kaptatókat kell megmásznia. Ez a könyv remélhetőleg igazolta, milyen munkás dolog egy előadás kiagyalása, formába öntése és kivitelezése. Ám megéri a fáradságot. Kérdezd csak meg bármelyik sikeres előadót, lefogadom, hogy bőszen fog bólogatni. Hogy miért? – Hát azért – sorolja, mert sikerült átadnom a tudásomat, mert láttam a résztvevők csillogó szemét, hálás tekintetét, mert tudtak követni, nevettek a poénjaimon, élvezték a sztorijaimat, okos kérdéseket tettek föl a végén – és így tovább. – Ettől aztán a mennyben érezhettem magam, szellemileg és lelkileg feltöltődve távoztam. Ha csodát nem is, de úgy érzem, sikerült maradandó élményt nyújtanom. És az se semmi… De még mennyire nem semmi, teszem hozzá szelíden.

Ám még mielőtt végképp elkapna a gépszíj, és tovább szaporítanám a szót, búcsúzóul hadd idézzem Tom Antiont, aki ezzel fejezte be egyik előadását: – Ugye ismerik a mondást, hogy „Minden jó, ha jó a vége”? Én most ezt picit átfogalmazom: „Minden jó, ha vége.”

Medgyes Péter: Milyen a jó előadó?
Corvina, Budapest, 2020