Cserna-Szabó András (Fotó: Szilágyi Lenke)

Dumáló emberek (Előszó)

Cserna-Szabó András

Már az ókori görögök is tudták.
Sőt, a stand-up comedy gyökereit valószínűleg az őskorban kell keresnünk. Egy kiadós mamutvadászat után, némi erjesztett vadgyümölcslé elfogyasztását követően az egyik ősember felállt a lobogó tábortűz mellett, és hasonlóképpen mámoros kollégáinak vicces történeteket kezdett mesélni. Minden szempár rászegeződött. Csak tolta a sztorikat, egyiket a másik után, a többiek meg dőltek a röhögéstől. Pedig már az első sztendápos, az első „dumáló ember” sem beszélt világrengető dolgokról. Nem az élet értelmét fejtegette, nem az istenekről papolt, akik hol szerencsét, hol pedig balszerencsét hoznak a vadászra, hanem csak úgy pofázott. Bele a vakvilágba. Dumált. A gyűjtögető asszonyról, aki berendezte a barlangot, és még a falat is kifestette. A gyerekeiről, akik megszáradt őslajhárszemekkel golyóznak. Arról, hogyan vesztette el múlt héten a kőbaltáját, miután kicsivel több erjesztett vadgyümölcslevet ivott mamutvadászat után. Az ősember, aki órákon át röhögtette cimboráit, nem is tudta, hogy műfajt teremtett.

A stand-up comedy következő nagy állomása a kocsma volt. Tudjuk, a civilizáció úgy alakult ki, hogy a semmi közepén az ember épített egy kocsmát. Ez volt az emberi civilizáció alapegysége. Négy fal, ablak, ajtó, kemence, hordók, asztalok, székek. Lehetett enni is, de főleg inni. Már nem csak erjesztett vadgyümölcslevet. A kocsma köré később más épületeket is felhúztak: templomot, patikát, pékséget, lakóházakat stb. Így született meg a város. A stand-up comedy a kocsmában virágzott tovább. A férfiak csak ittak és ittak, aztán valaki felállt (a suszter, a pék, a kovács…), és elkezdte nyomni a dumát. A többiek persze hülyére röhögték magukat, pedig az illető nem beszélt nagy dolgokról, az élet értelméről, az Istenről, a hazáról, csak elmesélte, mi van otthon, hogy van az asszony, mit csinálnak a gyerekek, hogyan veszett össze a szomszéddal, miként vesztette el a biciklijét múlt héten a kocsmából hazafelé.

Később a többiek (hálából) fizették a sztendápos ivócimborájuk borát, mert mégiscsak jobb röhögve inni, mint mélán magunk elé bámulva. Aztán egy napon a vándorcirkusz igazgatója is megfordult ebben a kocsmában, sült kacsát és egy kancsó bort rendelt, és ő sem bírta megállni röhögés nélkül, ahogy a szomszéd asztalnál a félrészeg fószer elmesélte a többieknek, hogyan osont be éjnek idején a pap a suszter özvegyének házába, hogyan esett bele a szomszéd a pöcegödörbe, hogyan verte el őt az asszony, amikor rájött, elitta a kosztpénzt. A cirkuszigazgató előbb csak nevetett, aztán viszont elgondolkozott. Mi lenne, ha a medveidomár és a légtornászok között felléptetné ez a fickót? A bohóca úgyis meghalt tavaly. Megvárta, míg bezár a kocsma, és ajánlatot tett a tagnak. Három nap múlva a pali már a vándortársulat tagjaként zötyögött kopott szekereken, hogy vásárokban, sátras előadásokon, kocsmaudvarok ácsolt színpadjain dumáljon. És hát a népek dőltek a röhögéstől, nem sajnálták a pénzt. Mert valahogy röhögésre soha nem sajnálja a pénzt az ember.

A többit már ismerjük. Mark Twain éppen úgy nyomta a dumát, mint Bob Hope vagy Woody Allen. A stand-up comedy (vagyis a dumaszínház) meghódította előbb a rádiót, aztán a tévét, később pedig az internetet. Jött Phyllis Diller, és a csajok is csatlakoztak. Nemcsak a varietékbe és a klubokba engedték be a dumáló embereket, hanem még a színházakba is. Dumált Bill Cosby, Steve Martin, Robin Williams, Eddie Murphy és Billy Crystal is. Dumált Hofi és Kellér Dezső, bár ez utóbbi elegánsan inkább konferansziénak hívta magát.

Jelen bevezető sorok szerzője is sztendáposok között nőtt fel egy Szentes nevű dél-alföldi kisvárosban. A dumáló emberek leggyakrabban a Szamárdelelő Csárdában vagy annak udvarán tűntek fel. Amikor elkezdtek sztendápolni, megállt az élet: az 1+1 lakodalmas rockzenekar (trombita + szinti) abbahagyta a Csipkés kombinét, Jackson, a pincér beszüntette a felszolgálást, és minden szempár a fellépőre irányult. Aki nagyot húzott a söréből, majd mesélni kezdett. Például arról, hogy amikor a románok bevonultak az első világháború végén, akkor a nagyapja éppen a Delelő előtt ivott, és részegen odakiáltotta a katonáknak, szőrös talpú oláhok, de hát az egyik román értett magyarul, és félholtra verte a nagyapit, de később ez jól jött a nagyapinak, mert ’45 után ő lett a város partizánja, abból élt, hogy az iskolákat járta, és arról mesélt, hogyan robbantgatták a nácikat. Mindenki dőlt a röhögéstől. Jackson és a kocsma közönsége egy velős pacallal és három sörrel jutalmazta a félórás fellépést. Aztán jött egy másik dumáló ember és egy másik történet. Miszerint Dencs, az úszómester azért éppen „Dencs”, mert történt vele egy kis „incidencs”. Éjszaka motorozott, és el akart hajtani két bringás között. Azonban a szembejövő két lámpa nem két kerékpárhoz, hanem egy traktorhoz tartozott. Azóta Dencs sokkal jobban sakkozik, valami történt a fejével. És dumált a kőműves, a múzeumigazgató, a tanár, a levéltáros… Valaki mindig sztoriban volt. És mi dőltünk a röhögéstől. Így telt el a kamaszkorom, a gimnáziumban alig voltam, helyette inkább legendás dumáló férfiakat hallgattam a Delelőben, akik sokat ferdítettek, lódítottak, sőt hazudtak, de mindig tanulságos és mulatságos történeteket adtak elő két hugyozás között. Megannyi szentesi Pepin bácsi tanított elbeszélni, és ez mai napig meglátszik a prózámon.

Aztán jött a rendszerváltás, és már nem csak a kocsmákban lehetett dumálni. Megjelent a stand-up comedy, és új menőségből gyorsan – leginkább talán Fábry Sándornak és a tévének köszönhetően – divat lett. Ma már ott tartunk, hogy a műfaj legismertebb képviselői celebszámba mennek, szinte mindent el lehet adni, amire az ő nevüket írják. Még a legkisebb faluban is sztendáposok plakátjai borítják be a művelődési ház előtti hirdetőtábla egész felületét, olyannyira, hogy a „Tehén eladó” és a „Traktor féláron” hirdetéseknek már nem is jut hely. A dumáló emberek amatőrből profi üzemmódba váltottak, a kocsmákból színházba, rádióba, tévéképernyőre és a YouTube-ra költöztek, de tulajdonképpen ugyanazt csinálják, amit az őskori sztendáposok: apró kis hétköznapi történeteikkel röhögtetik a hallgatóikat. Most nem eggyel több sült mamutcombszelet a jutalmuk, hanem egy zsák pénz, de a lényeg nem változott. Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy nem a prostitúció a legősibb mesterség, hanem a stand-up comedy.

Trencsényi Zoltán, az egykori Népszabadság egykori legendás hírlapírója a magyar stand-up comedy legismertebb alakjaival készített interjúkat. Trencsényi egyébként jelentős szakember a témában, állítólag tőle származik a stand-up comedy egyetlen épkézláb magyar megfelelője: a „dumaszínház” szó. Pörgős, pattogós beszélgetések, a dumáló emberek ezúttal nem monologizálnak, hanem válaszolnak. Vallanak. Szakmáról, humorról, magánéletről. Olykor kiesnek a figurájukból, és ez jó. Trencsényi keményen markában tartja beszélgetőtársait, nem engedi őket hátradőlni, kényelmesen saját szerepükbe süllyedni, nyomni a betanult dumát. Szinte lövöldözi rájuk újabb és újabb kérdéseit.

Egyfelől portrék ezek, másfelől hihetetlenül érdekes humorológiai értekezések. Ugyanis minden dumáló ember megpróbálja megfogalmazni, mit gondol a humorról. Mert mégiscsak ez a legfontosabb a stand-up comedyben: a humor.

És persze korkép is ez a kötet. A rendszerváltás utáni évtizedek története. A kinyílott, szabad száj története. Mert a stand-up comedy csakis orális műfaj. Annyira, hogy írásban nem is működik. Éppen úgy, mint a vicc. A Hahotában leírva közhelyes és szürke, mert hiányzik mögüle az ember. A dumáló ember. De ha Hofi mondja ugyanezt a hülye viccet, szakadsz szét. Az utóbbi években sokan megpróbálták a dumát leírni, és mindannyiszor kiderült, leírhatatlan. Regényként nem állja meg a helyét. Ami nem azt jelenti, hogy sztendáposból nem lehet író, hanem azt, hogy íróként másképpen kell „dumálni”. A regény éppen úgy a humor szelleméből született, mint a stand-up comedy, de egészen más műfaj, teljesen mások a játékszabályok.

Végezetül, ha már egy írót kértek fel erre az előszóra, hadd jegyezzem meg, milyen érdekes, hogy van itt mérnökből, filmrendezőből, vasutasból, bölcsészből, zenészből, sportlövészből, szexuálpszichológusból, politikai elemzőből stb. lett sztendápos, de nincs egyetlen íróból lett dumáló ember se. Pedig – kiderül ez a Litkai Gergellyel készült interjúból – a Dumaszínházban próbálkoztak írókkal is (Karafiáth, Dragomán, Kukorelly stb.), ráadásul még viccesek is voltak. Czeglédi Zoltán jegyzi meg, hogy a magyar politikából kivonult a humor. Nekem az a tény, hogy nincs egyetlen íróból lett sztendápos se, azt jelzi, hogy a magyar irodalomból is jórészt kivonult a humor. Vagy legalábbis a humor elvesztette irodalmi rangját. Biztos vagyok benne, ha Rejtő, Karinthy vagy Örkény élne, óriási dumáló emberek lennének, a Dumaszínház állandó fellépői.

Trencsényi Zoltán

Mert ne felejtsük el, hogy például a közép-európai irodalom egyik nagyágyúja – bizonyos Hašek – nemcsak egy klasszikus és örök dumáló emberrel (Švejk) ajándékozta meg a világirodalmat, hanem ő maga is az volt. Nemcsak hobbiszinten. Profi produkciója egyszerre volt a Kétfarkú Kutya Párt előfutára és a politikai stand-up comedy egyik csúcsteljesítménye. A Törvény Keretei Között Mérsékelten Haladó Párt jelöltjeként 1911-ben háromórás stand-upokat tolt a kocsmaasztalon állva a prágai Kravínban (magyarul: A Tehénistállóhoz Címzett Vendéglő). Sörpolitikai programjában – többek között – kifejtette, hogy ő bizony, ha képviselő lenne, a lumpok védelmében eltörölné a kapupénzt és ingyenessé tenné a nyilvános vécéket. Parodizálta a zsurnaliszták nyelvét, gúnyolta a politikusokat, hülyét csinált a Monarchiából – és sztendáp közben az egyik korsót a másik után nyakalta, úgyhogy néha rövid szünetet kellett tartani, hogy a „jelölt” ki tudjon menni vizelni. Valószínűleg a műsor végét az a pillanat jelentette, mikor Hašek már tökrészegre itta magát, és se állni, se beszélni nem tudott. Ez a kocsmai dumaszínház akkora szenzációvá lett a cseh fővárosban, hogy a show-t még Egon Erwin Kisch és Franz Kafka is megtekintette.

Na ja, akkoriban még nem ismertek a humorban tréfát.

Trencsényi Zoltán: Mikrofonbálványok
– Beszélgetések a Dumaszínház humoristáival
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020