Elküldöm Messengeren
Megosztás Facebookon
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Visszaesés a versenyképességi rangsorokban
A neves svájci nemzetközi menedzserképző intézet, az IMD versenyképességi rangsorában Magyarország 2023-ban hét helyet esett vissza, 64 ország közül a 46. helyre került, ami a felmérésben szereplő 26 EU-tagállam közül a 20. helyre volt jó.
Az MNB 2023. évi versenyképességi listáján pedig Magyarország az EU-tagországok között a 19. helyen végzett, ami két helyezésnyi visszaesést jelent az előző évhez képest.
A jegybanki listán tehát minimálisan kedvezőbb a magyar pozíció, ami a kiadványsorozat 2017. évi kialakításakor kifejezett cél is volt. Többek között az MNB elnöke úgy vélte ugyanis, hogy a nemzetközi listákon való egyre gyengébb magyar szereplés – míg Magyarország az IMD listáján 2000-ben még a 27., 2010-ben már a 42., 2013-ban pedig az 50. helyen állt –, módszertani okonak, többek között a szubjektív, kérdőíves felmérés alapján számított kritériumok túlzottan magas arányának a következménye.
Természetesen a vélekedések és a várakozások nagyon is befolyásolják a gazdasági folyamatokat. Ahogyan azt André Kosztolányi mondta: „a tőzsde 10 százalékban logika és 90 százalékban pszichológia". Az elmúlt években a magyar helyezés hullámzóan alakult, az IMD és az MNB 2023. évi rangsorának egybecsengő üzenete azonban a szinte azonos mértékű pozícióvesztés.
Visszatérünk a tervgazdaság szellemiségéhez?
Ennek alapján nem volt meglepő, hogy a kormány márciusban új versenyképességi stratégiát hirdetett meg. Csakhogy ebben a stratégiában szó sincs a magyar gazdaság romló versenyképességéről – sem a rangsorokról, sem a visszaesés összetevőiről –, sőt a bevezető miniszteri köszöntő az EU „folyamatosan csökkenő” versenyképességével szemben a magyar gazdaság már „többször bizonyított” versenyképességét emelte ki.
A tények ismeretében nehéz komolyan venni a miniszteri köszöntő első mondatát is, miszerint „célunk, hogy 2030-ra Magyarország a világ egyik legversenyképesebb országa legyen”. Ilyen célok nem először fogalmazódnak meg,
- például a 2011-ben kidolgozott Növekedési Terv öt év alatt az EU tíz legversenyképesebb,
- egy 2019-ben kidolgozott koncepció pedig tíz éven belül az EU öt legversenyképesebb országa közé kerülést célozta meg.
Mindezek ellenére egyelőre lefelé megyünk, az EU hatodik-hetedik legkevésbé versenyképes országa vagyunk.
A dokumentum valójában nem is a versenyképességről, hanem a növekedésről, ezen belül is döntően az ipari növekedésről szól.
Szemléletmódja a jó fél évszázaddal korábbi, tervgazdasági időket idézi, melyet ráadásul az „új gazdasági mechanizmus” hívei már akkor is bíráltak.
A Nemzetgazdasági Minisztérium anyagának lényege,
- hogy 2030-ra Magyarország érje el az EU fejlettségi szintjének 90%-át,
- s ehhez a foglalkoztatási ráta 85%-ra,
- a GDP-arányos beruházási ráta pedig 30%-ra nőjön.
Hogy mihez képest, s főleg hogy miként, arról már nincs szó a „stratégiában”, miként arról a kiinduló helyzetről sem, hogy tavaly csak két EU-tagállamban volt a magyarhoz képest nagyobb visszaesés.
A dokumentum szerint a magyar versenyképesség kulcsa az ipar, s koncepciójának középpontjában az újraiparosítás áll. Ez az egyoldalúan iparközpontú felfogás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az elmúlt években a GDP-termelésen belül az ipar részaránya – a kormányzati törekvések ellenére – szinte folyamatosan csökkent, a 2015. évi 27%-ról 2023-ra 22%-ra.
Foglalkozni kellene a tavalyig ugyancsak folyamatosan teret vesztő mezőgazdaság versenyképességével is, például a szélsőséges génmódosítás-ellenesség fenntarthatóságával, vagy az ukrán termékek tartós megjelenése okozta kihívással.
A szolgáltató szektor versenyképességi problémái ugyancsak kihagyhatatlanok. Hiszen például az EU által a napokban tárgyalni kezdett, a Jacques Delors Intézet által készített versenyképességi javaslatcsomag szerint kulcsfontosságú a szolgáltatások egységes piacba való integrálásának felgyorsítása, mivel az uniós kkv-k többsége a szolgáltatási ágazatban tevékenykedik. Ezzel a szolgáltató szektor, és általában a kkv-szektor számára új kihívások és lehetőségek fognak nyílni.
Lobbizás, lojalitás - a gazdaságirányítás alapjai
A magyar versenystratégiai dokumentum szerint az iparstratégia kiemelt eleme „az állam központi irányító szerepének konkrét intézkedések útján történő megvalósítása”, továbbá „indokolt létrehozni egy olyan szervezeti egységet, amely partneralapú kapcsolattartási rendszert biztosít (…) hogy a megvalósuló iparfejlesztési projektekhez kapcsolódó finanszírozási lehetőségeket és szabályozási igényeket pontosabban lehessen meghatározni.” Ez – bár látszólag javítja a kormányzati döntések megalapozottságát – valójában nem a versenyképességet szolgálja, hanem a kormányzat lobbizáson és lojalitáson alapuló gazdaságirányításának megnyilvánulása.
A részletekbe menő, már-már tervutasításokra jellemző módszer tükröződik az olyan, valójában komikus célokban, hogy „2030-ra a célunk, hogy egy világviszonylatban is fejlett drón ökoszisztémában közel 118 ezer pilóta, 157 ezer drónnal, közel 1,5 millió repülést hajtson végre a magyar légtérben.” De említhető az a versenyképességi szempontból nehezen értelmezhető cél is, hogy „2030-ra önellátóvá válunk az egészségügyben nélkülözhetetlen eszközökből; 15-ről 30 százalékra emeljük a magyar termékek arányát a hazai egészségügyben.” Valójában már a versenyképesség ágazati növekedési célszámokra bontása is fölöttébb vitatható, hiszen szinte minden ágazatban vannak versenyképes, növekedésre képes vállalkozások, melyek ráadásul dinamikusan változnak is, vagyis nem szerencsés a győztes pozíciók előzetes kiosztása.
Verseny nélküli versenyképesség?
S ezzel elérkeztünk a stratégia talán legfurcsább jellemzőjéhez, ahhoz, hogy a versenyképesség kapcsán szó sem esik magáról a versenyről, még a szó is hiányzik a szövegből. Ezzel szemben a verseny korlátozását sugalló kifejezések – patriotizmus, támogatás, nemzeti bajnokok kinevelése – központi szerepet kaptak.
Azt, hogy a verseny versenykorlátozással való felcserélése mennyire központi eleme a magyar gazdaságpolitikai gyakorlatnak, jól mutatja az a friss törvénymódosítási javaslat, mely a Gazdasági Versenyhivatalra (GVH) bízná az „alapvető jelentőségű” cégek kijelölését, s azt, hogy ha a GVH vizsgálódása során ezeknél piaci torzulást talál, akkor akár kényszereladást is előírhat. A kormányzat eddig inkább csak korlátozta a GVH jogkörét, ha az akadályozta volna centralizációs törekvéseit, ezután már akár tulajdonosváltás kikényszerítésére is felhasználhatná ezt az elvileg tőle független intézményt.
Miközben versenyképesség címén az állam kiterjedt gazdasági szerepvállalása áll a dokumentum középpontjában, azokról a területekről – például oktatás, egészségügy – amelyeknél valóban állami tevékenységre van szükség, csak érintőlegesen, a hangsúlyt a folytonosságra helyezve esik szó. Holott például az MNB legutóbbi Versenyképességi jelentése szerint a humán tőke minőségét befolyásoló „egészséges társadalom” és „tudásalapú társadalom” esetében, ezen belül a kitörési pontot jelentő digitális készségek terén továbbra is jelentős az elmaradás az EU és közvetlen régiós versenytársaink átlagához képest.
Újragondolás szükséges
Madár István napokban megjelent, „A magyar gazdaságpolitika négy tévhite” című cikkében részletesen elemzi a versenyképességi stratégiában is megmutatkozó hibákat. Eszerint „sem a volumen szemléletű iparosítás, sem a betonba öntött beruházások nem garantálják a sikeres felzárkózást a magas jövedelmű, innovációvezérelt gazdaságokhoz. A növekedési modellünk, illetve az azokból levezetett számszerű célok elérése nem szolgálja a hozzáadottérték-teremtés dinamizálódását. Újragondolás szükséges.”
A szerzőnek teljesen igaza van, ezek igencsak megszívlelendő megállapítások. A kérdés csak az, hogy a magyar kormány képes-e erre az újragondolásra. Hiszen ehhez a lassan már másfél évtizede formálódó, nem a piaci versenyen, hanem az állami vezérlésen és lojalitáson alapuló gazdasági modellel való szakításra lenne szükség.
A változtatásnak – mivel ez a jelenegi gazdasági-társadalmi rendszer lényege – kicsi az esélye.
Márpedig, hogy mindenki értse: a verseny nélküli versenyképesség olyan, mint a labda nélküli labdarúgás.
Címlapkép forrása: Getty Images
