Kevés komoly romantikus film lát napvilágot manapság és még ritkábbak a minőségi darabok, a Challengers azonban mindenképp annak tűnt. Eredeti ötlet alapján készült, az Előző életeket jegyző Celine Song férje, Justin Kuritzkes írta, Luca Guadagninónál pedig kevés alkalmasabb ember létezik, hogy stílusosan vigyen vászonra egy ilyen történetet. Szerencsére a remek stáb ezúttal nem csak jó ómen volt, a színvonal a végeredményen is meglátszik.

Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O'Connor) gyermekkoruk óta szobatársak egy bentlakásos iskolában. Együtt teniszeznek, nyerik a tornákat és profikká akarnak válni. Az újabb sikeres versenyt követően megismerkednek a rendkívül tehetséges Tashival (Zendaya) és rögtön egymásra hangolódnak. Egy görbe éjszaka után elkerülhetetlenül összefonódik a sorsuk.

Guadagnino expozíció helyett egyből a mély vízbe dobja a nézőt és láthatóan egy már kialakult konfliktushelyzetbe csöppenünk, csak éppen arról nincs fogalmunk, hogyan jutottunk idáig. Nem új keletű elbeszélői forma, ám nagyon is tudatos és a cselekményvezetés szerves része.

Art és Patrick egy alacsonyabb színvonalú challenger torna döntőjében kerülnek szembe egymással, melyet a lelátó első sorából követ ez előbbi felesége, s egyben edzője, Tashi. Fájó sérelmek elevenednek meg a szúrós tekintetek és sértődött csendek mögött, majd kezdetét veszi az összecsapás, egyúttal fejest ugrunk a sztori érzelmi hullámvasútjába. A koncepció egészen kiváló, miszerint a teniszt allegóriaként használják az emberi kapcsolatok ábrázolására. Ahogy a flashbackek során alakul hőseink sorsa, úgy változik a mérkőzés eredménye, mely alapján sejthetnénk, hova fut ki a végkifejlet, de valójában elég messze járunk az igazságtól. Ez a fajta folyamatos megújulás a Challengers talán legnagyobb erénye. A három főszereplőről felépített kép rendszeresen átalakul a múltbéli események láttán, ezáltal egyszerre szorítunk mindenki mellett és ellen. Patrick kezdetben a tipikus rosszfiú imázst gyakorolja, a sportot sem veszi komolyan, laza hedonista benyomását kelti. Talán ő a legazonosulhatóbb, még ha vállaltan tahó énje és meggondolatlanságai hajlamosak beárnyékolni a megítélését.

Art felelősségteljesebb, célvezérelt, ám kevésbé határozott, sokkal befolyásolhatóbb figura. Hamar kiderül, hogy képes kétszínű és gátlástalan lenni, az iránta érzett ellenszenv mellett azonban az elesettsége empátiát szül az emberben. Tashi igazi jelenség, magabiztos, szeret irányítani a pályán és azon kívül. Ahogy el is hangzik, őt nem lehet nem szeretni, a felszínre törő manipulatív személyisége és fokozatos ridegsége viszont szépen lassan lerombolja azt az ideált, amit képviselni kívánna. Az érzelmi játszmák, az adok-kapok pillanatok tele vannak feszültséggel, melyet Trent Reznor és Atticus Ross dinamikusan pörgő zenéje emel piedesztálra. Technikailag nemkülönben párját ritkítja a film, a vágás és az operatőri munka félelmetesen jó. A meccsek intenzitása, a parázs dialógusok, vagy akár a szexjelenetek mind pazar példák erre. Ez utóbbiak nem mutatnak sokat, de érzékiek és roppant igényesek. Talán egyedül az utolsó harmad érződik némiképp elnyújtottnak a sok lassítással, a hirtelen érkező befejezés pedig biztosan megosztó lesz. A maga módján frappáns és ad egyfajta feloldozást, de sokakban hiányérzetet fog szülni.

Guadagnino újfent értő kezekkel nyúlt egy kiváló alapanyaghoz és annyit csavart a műfaji sémákon, hogy az összkép autentikus legyen. A három főszereplő fantasztikusat alakít, de Zendayát érdemes kiemelni, akinek simán kinézhet jövőre egy Oscar-jelölés, teljesen megérdemelten. A Challengers a hibái ellenére maradandó élmény, szuper érzékkel mossa össze a sportot a szerelmi versengéssel, ügyesen vált aspektust és végtelenül komplex karakterekkel operál. Teniszmeccs sosem volt még ennyire szexi, változatos és feszült, mi pedig csak kapkodhatjuk a fejünket ebben a játszmában.