FIGYELEM! A kritika NEM CSAK nyomokban tartalmaz káromkodást!

Van az a vicc, amely valahogy úgy hangzik, hogy megrendezik a nagy Nemzetközi Káromkodás Versenyt. Minden ország a legjobb képviselőjét indítja és egy nemzetközi zsűri előtt kell prezentálnia egy hatalmas arénában azt, hogy ő a világ első számú káromkodóművésze. Első körben bemegy a német, majd a zsűri előtt szitkozódik 10 kerek percet egyhuzamban. A zsűri szívélyesen megköszöni, majd a német helyére jön az angol, ő már 20 egész percet káromkodik. Neki is megköszönik a részvételt, majd hívják a magyart, aki azonban megbotlik a küszöbben és szentségel több, mint 1 órát, majd amikor a végéhez ér a zsűrihez fordul: "Kezdhetem?!"

Amellett, hogy a fenti vicc nyilván eléggé sztereotip (mint a viccek általában) és magával vonja azt, hogy az ember belegondol, hogy egy ilyen versenyre vajon hogyan készülhetnek a résztvevők (egy kocsmában maratoni foci vagy parlamenti közvetítés nézésével, esetleg mezítláb összepakolni a gyerekszobát, miközben mindent elönt a padlón a LEGO?), arra is rávilágít, hogy akármennyire is igyekeznek belénk nevelni azt már iskolás korunktól kezdve, hogy káromkodni nem szép dolog, mégis felszabadító, feszültségoldó, boldog érzés. A Netflix új, rövid kis sorozata, A szitokszavak története pedig rendhagyó módon ezt a sokszor szőnyeg alá söpört szokásunkat járja körbe parádésan.

A mindössze 6x20 perces széria (vagyis 2 óra alatt meg is van az egész) ugyanis az egyik legjobb példája annak, amit az infotainment (tájékoztatás+szórakoztatás) csak a zászlajára tűzhet. A 6 epizód egyenként egy-egy angol nyelvű káromkodást (fuck, shit, bitch, dick, pussy, damn) jár körbe, elsősorban humoristák (pl. Sarah Silverman) részvételével, de színészek (pl. Nick Offerman) mellett nyelvészek, történészek és filmkritikusok is megszólalnak a témában, miközben az aktuális hajbeültetéséről vélhetően éppen kiténfergett, a nyugtatókra és fájdalomcsillapítókra egy üveg whiskeyt legurított Nicolas Cage egy kandalló előtt látja el a műsorvezetői és narrátori szerepkört.

És ez már önmagában kibaszott szórakoztató, ahogy például a humoristák az adott szóhoz való viszonyukat ecsetelik (van, akinek egyik-másik a védjegye), de mindezek felett tényleg rettentő érdekes, ahogy a szavak etimológiai eredetét, kialakulását, akár a XX./XXI. századi társadalmi hatását ecsetelik, vicces infografikákkal, vagy csak frappáns sztorikkal. Nem beszélve arról, hogy kitűnik az is (részben a magyar feliratnak hála), hogy magyarul ugyanarra az angol szóra temérdek megfelelő található, az angol mindössze a hangsúlyozással, vagy a különböző kontextusba helyezéssel éri el ugyanazt.

Például a "shit" önmagában egy lekicsinylő minősítés, ellenben ha elé tesszük a névelőt és "The shit"-ként használjuk, akkor az már felér (magyarra fordítva) egy "kurva jó"-val. Vagy ott van a "bitch", amit eredetileg a szuka kutyákra használnak (még Marge néni is ebben a kontextusban elnyomott egy "bitch"-et a Harry Potter és az azkabani fogolyban), mostanra éppen úgy tudjuk, hogy a legősibb foglalkozást űző, vagy a hozzájuk hasonlatosan kikapósabb nőkre használják, de éppúgy lehet a melegek férfiasságát degradáló megjegyzés. Magyarán van egy erősen szexista, hímsoviniszta kifejezés. Azonban a szleng formájában a nők között - vagy akár a melegek részéről feléjük - megfeleltethető egy elismerő "kisanyámmal", vagyis azok a csoportok, amelyekre egykor degradálóan hatottak ezek a szitokszavak, elkezdték az élét venni a destruktív mivoltuknak és a nyelvészek, történészek erre is szépen rávilágítanak minden esetben.

Hogy ez mennyire így van, arra az utolsó két rész a bizonyíték, ugyanis ha a sorozattal kapcsolatban érdemi kritikát fogalmazhatnék meg, akkor az az lenne, hogy erre a 40 percre érezhetően már kifogyott a szufla, vagy még inkább sem a "pussy", sem a "damn" önmagában nem annyira érdekes már. Pedig előbbi esetében a Goldfinger idején Pussy Galore neve nem kis közfelháborodást keltett, ellenben magyar szinkronban már a pussy jelentését tompították az eredeti Cicára. Viszont eme kettős jelentésével és pajzán mivoltával érezhetően szeretnek még mindig eljátszani a filmesek, ahogy az Tim Burton klasszikus Batman visszatérjében is visszaköszön, amikor is Danny DeVito Pingvinje egy adott ponton "lepussyzza" Michelle Pheiffer Macskanőjét. A "damn"-nél pedig már érezhetően a résztvevők is húzzák a szájukat, hiszen ez az egyetlen olyan káromkodás, ami még a Bibliában is benne van és mostanra már a gyerekre sem feltétlenül szólnak rá a szülei, amikor első káromkodásaként elsüt egy-egy "fenébe"-t.

Ebből a szempontból tehát kicsit sajnálatos, hogy ezt a 6 részt így helyezték sorrendbe, talán jobb lett volna, ha ezeket inkább az évad közepére rakják, mert így egy leheletnyivel jobb, erősebb lett volna a szezon kicsengése. De így is mindenképpen hiánypótló darab, amelynek tetején mint valami torta kibekúrt cseresznyéjeként ott csücsül Nicolas Cage amolyan Nic Cage-esen túltolt és zakkant hostolása, ami után már nem tudsz ugyanúgy házigazdára nézni egy showműsorban és dokumentumfilmben. Még David Attenborough esetében sem. És ez biza' kibaszott nagy szó!