Joe Carnahan szépen lassan a totál agyatlan, b-kategóriás, ám veszettül szórakoztató akciófilmek királyává válik. A szupercsapat, majd a Felnyomva is ezt a vonalat követték, és most a Boss Level újfent megerősíti ezt az állítást.

Roy (Frank Grillo) élete egy nap körül forog. Szó szerint, ugyanis egy napot él át újra és újra. Amint felébred, bérgyilkosok hada tör rá és egy ismeretlen oknál fogva a fejét akarják. Hősünk képzett katona, így nem retten meg a kihívástól és lassacskán rájön, hogy a különös eseményeknek köze lehet az ex-barátnőjéhez, aki egy titkos kísérleten dolgozott.

Nem ismeretlen és végképp nem hat manapság egyedinek az időhurkos koncepció. Sőt, idén már láttunk a témában remek filmet, a Palm Springs képében. A Boss Level természetesen más műfaj, de a bevett, végtelenségig (vagyis a cél eléréséig) ismétlődő nap formulát követi. Lehet itt még újat mutatni?

Nos, Carnahan felhasználja a bevett sablonokat, például a főhős kívülről fújja, hogy mik fognak történni, nem fél a haláltól, illetve a folyamatos próbálkozások közepette felfedezi egy új énjét és igyekszik célt találni életének. Minden létező időhurkos film ezekből a panelekből építkezik, ám ahogy a Boss Level indít, az zseniális. Az első 20 perc tömény akcióorgia, tele remek poénokkal, kiaknázva a zsánerben rejlő potenciált. Számomra ez a szegmens volt a csúcs, később sajnos már nem tudta megugrani ezt a színvonalat, noha próbálkozott tisztességgel. Ennek egy fő oka van: az összkép túl komolyan veszi magát. A lassabb, történetmesélősebb részekből nyugodtan lehetett volna vágni, valamint a családi szál is nagyobb teret kapott a vártnál. Indokolt, elvégre elengedhetetlen a jellemfejlődéshez, plusz motivációnak sem utolsó, de erőteljesen megakasztja a tempót és kontextusában sem feltétlenül illik a könnyed, zúzósabb cselekménybe.

Ezt azért emelem ki, mert amikor a Boss Level ledobja az ékszíjat és helyén kezeli magát, akkor elképesztően szórakoztató élmény. A helyenként fárasztó, mégis működő humora bőven tartogat nevettető pillanatokat, legyen szó helyzetkomikumokról, vagy laza egysorosokról. Az akciók a csúnyácska CGI ellenére intenzívek, üldözések, bunyók, pisztoly és kardpárbajok váltogatják egymást, s szerencsére a vérrel sem spóroltak. Nem várom, hogy non-stop darálás menjen másfél órán keresztül, de a rendezőnek ezt a vonalat kellett volna követnie. Biztos lesz, akit nem zavar a drámaibb szál, sőt erényként is lehet hivatkozni rá, elvégre változatosabbá teszi a művet, szerintem mégsem illett Carnahan stílusához.

Egész szép színészgárda verődött össze a filmhez, Frank Grillo mellett Naomi Watts a megmentésre váró hölgy, Mel Gibson gonoszkodik és bizony akadnak zseniális beszólásai, Ken Jeong, Annabelle Wallis és Michelle Yeoh pedig szépen asszisztálnak nekik.

A Boss Level egy kicsit talán sokat akart, amibe végül nem bukott bele, de lehetett volna az év legszórakoztatóbb filmje is. Így sem kell szégyenkeznie, mert az időhurkos kivitelezésből sikerült kihozni a benne rejlő potenciált. A poénok ülnek, az akciók ütnek, Carnahan pedig egy olyan tisztességes iparos, akire lehet számítani, ha az ember egy laza, bő másfél órára el akarja dobni az agyát, miközben jól érzi magát.