Mi lehet értelmesebb egy pici 125-ös kétütemű motor esetében, mint elmenni egy erdélyi túrára, két személlyel és kellő mennyiségű csomaggal? Írtam legutóbb. Kiderült: van élet 1000 köbcenti alatt is, csak kicsivel több odaadást kíván.

Péntek este hatkor végeztem a 3. kerületben melóban. Kriszti, a barátnőm (azóta a feleségem) addigra odatömegközlekedett, felmálháztuk a motort, és indultunk az aznapi első megálló, Berettyóújfalu irányába. A csomagjainkat besűrítettük egy kicsi, egysisiakos dobozba és egy hátizsákba amit sisakhálóval rögzítettem a tankra.

Egy pünkösdi hétvége állt a rendelkezésünkre, azaz hétfő estig volt időnk kiélni túrázással kapcsolatos vágyainkat és letudni az 1100 kilométeres távot az RG-vel. Nagyjából napi 250-300 kilométer motorozást és aktív pihenést, városnézést, túrázást terveztünk belesűríteni. A ruhák mellett természetesen néhány szerszámot és alkatrészt is vittünk, de alapvetően jól felkészítettnek éreztem az ekkor nagyjából 27 éves motoromat.

Az M3-ason indultunk óriási dugóban, ahol még motorral is lassú volt az előrejutás. Nagyjából Gödöllőig araszoltak az autók, majd mikor végre rendesen húzhattam a gázt, észrevettem, hogy 100-110-es tempó felett rázza a szél a fejidomot, ez addig nem fordult elő. Próbálgattam többször nagyobb sebességgel menni, de mindig nagyon rázkódott, így nem forszíroztam tovább, maradt a 100 kilométer per órás csúcs. Az első megállónál ellenőriztem, és rángatásra is nagyon mocorgott a dolog, de nem akart letörni, a csavarok jól meg voltak húzva, így a tervezett 120 helyett végig 100-zal mentünk, pár előzést leszámítva.

Sajnos mivel az RG tankja kicsi, gyakran meg kellett állnunk, így lassan gyűltek a kilométerek, és egyre távolabbinak tűnt az érkezés az aznap esti szállásunkra. Végül este 11 körül értünk oda. Takaros kis vendégház volt, zuhannyal és ággyal, nekünk pedig pont ezekre volt szükségünk.

A doboz a motoron szerencsére olyan kialakítású volt, hogy egy gomb megnyomásával le tudtuk venni a konzolról, így azt egy az egyben bevittük a szállásra. Elég fáradtak voltunk, Krisztinek a háta fájt, nekem a vállam és a fenekem és fáztunk is már a motoron, úgyhogy gyorsan sokat aludtunk egészen reggelig.

Reggel viszont rá kellett ébrednünk a csúf valóságra: elfelejtettünk kávéról gondokodni. Így a koffein-elvonási tüneteinkkel küzdve kerestünk egy remek presszót, ahol szolíd pálinkagőzben elfogyaszthattuk a nagyon olcsó, de azért iható fekete löttyöt, megettük az előre csomagolt szendvicseinket és zúztunk tovább.

Nagyváradnál léptünk át a határon és gurultunk végig az 1-es úton Tordaszentlászló, az aznapi szállásunk irányába. Hamar feltűnt, hogy hiába voltak ezek magyar területek, az emberek nemcsakhogy románul beszélnek, de románul is vezetnek. Sokszor az erőssebb kutya elve alapján dől el, hogy kinek van elsőbbsége, vagy joga a saját sávjában egyenesen haladni anélkül, hogy a szemből jövő és előzést végrehajtó kamion irányváltoztatásra ösztönözné.

Mi a 110 kilós fenevadunkon a tápláléklánc alján voltunk, de hamar alkalmazkodtam, mert ugye muszáj volt. Mindig megtaláltam azt a kis lyukat a forgalomban ahova beférünk.

Ha a fenti szabályt elfogadjuk, mint axióma, akkor mondhatni eseménytelenül telt az utunk. Bár a fejidom továbbra is remegett. Mikor sokadszorra vizsgáltam meg, hogy mi lehet a gond (ez minden megálláskor menetrendszerű volt) észre vettem, hogy az egyik hegesztésnél el van repedve. Így még óvatosabban mentem, és ha rázkódni kezdett egy kézzel fogtam. Ebédre a Királyhágónál álltunk meg, ahol több, árban közép, minőségben alsó kategóriás vendéglátóhely közül kiválasztottunk egyet.

Viszonylag hamar érkeztünk meg az azesti szállásunkra Tordaszentlászlóra. Nagyon takaros kis hely volt, régi bútorok, kézzel hímzett terítők, nagyon finom ételek és hamisítatlan erdélyi vendégszeretet. Sajnáltuk, hogy csak egy éjszakát tudtunk maradni, de ennyi jutott ide. Miután lepakoltuk a cuccokat begurultunk Kolozsvárra. Ott épp valami utcabál volt, valószínűleg pünkösd miatt, de mivel már erősen délután volt, így minimalizáltuk a megnézendő látványosságokat, körbeszaladtunk, megnéztük Mátyás király szülőházát, és mentünk is vissza a szállásra.

Másnap jött a nagy falat. Valamit elnéztem az előzetes tervezésben, ugyanis ekkor realizálódott bennünk, hogy nagyjából 450 kilométert kell megtennünk, hogy este megérkezzünk a már magyarországi, Dobozon lévő szállásunkra. Ha ez nem lett volna elég, egy nagy adag másnapossággal keltünk. Ennek ellenére nem akartuk kihagyni a fő látványosságokat: a Tordai hasadékot és a Székelysziklát terveztük be. Szedtük is a lábunkat, már amennyire az útminőség engedte. Vagyis inkább nem engedte. Mondjuk itthon se sokkal jobbak az utak néhol, de legalább előfordul, hogy befoltozzák a kátyúkat. Úgyhogy szlalomoztunk eleget.

Végül észrevettük a Tordai hasadékot, mégpedig messziről. Én láttam már képen, sőt, elvileg ovis koromban voltam is ott a szüleimmel nem is egyszer, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az én képeim sem adják vissza a látványt, nekem letaglózó volt. A semmi közepén magasodik egy hegy ami mintha egy baltával lenne kettéhasítva. Sajnos nem volt időnk komolyabb túrához, elmentünk földúton a parkolóig, azaz addig, ahol elfogyott az út, sétáltunk egy kicsit, és mentünk tovább.

Bementünk Tordára tankolni, felmerült, hogy bepillantunk a sóbányába, de inkább eltévedtünk kicsit, és időnk se volt, úgyhogy mentünk Torockó és a Székely szikla felé. Ezt végül csak alulról néztük meg, mert motorral nem mertem bejátszani a sáros földúton, ha gyalog megyünk, akkor meg sose érünk vissza.

Ekkor nagyjából délután kettő lehetett és az út körülbelül 30%-ánál jártunk. Nagynehez találtunk egy éttermet, ahol elfogadtak forintot, ha már bankkártyát nem, megebédeltünk és mentünk tovább.

Ami ez után jött, az a világ egyik legjobb adottságokkal rendelkező motoros útja. Az Aranyos-patak völgyében a 75-ös út egy olyan szerpentin, hogy 150 kilométer kanyar minimális egyenes szakaszokkal. Sajnos hiába van ez a szuper adottsága, ugyanis az útminőség a botrányos és az életveszélyes között van. Ennek ellenére rohadtul élveztem, pedig esett is. Sajnos egy jobbos kanyart sikerült is elmérni, túl széles lett. Jöttek is szembe, de a szembe sáv dupla szélességű volt, így bőven elfértünk.

Ezen kívül a tehenek is tudtak meglepetést okozni. Sok helyen az út mellett legelésztek közvetlenül, ehhez a látványhoz hamar hozzászoktunk. Viszont egyszer az előttünk menő autóval mit sem törődve az egyik simán átment az út túloldalára. Vészfékezés, kormányelrántás kellett az autóstól és nem lett baleset. Ha ezt pár másodperccel később csinálja a marhája, és nekem kell ugyanezt a manővert megtenni a nedves úton, biztos, hogy elesünk. Ezek után fokozott óvatossággal közelítettük meg az útszéli vérszomjas teheneket.

A szerpentin után megálltunk tankolni, és kitaláltuk, merre megyünk tovább a határig. Nagyon furcsa volt, hogy a kilométerben legrövidebb és teljesen kézenfekvőnek tűnő útvonalat egyik navigációs program sem javasolta még c tervnek sem. Viszont nehogymár egy gép tudja jobban, hogy merre rövidebb, természetesen elindultunk az általunk gyorsnak hitt útvonalon, a 76-os úton délre. Ebből baj is lehetett volna, de szerencsére nem lett. Ez az út ugyanis építés alatt volt. Számomra felfoghatatlan, hogy milyen építési technológia volt ez, de nagyjából 1-2 kilométerenként változott az útszakasz, ami azt jelenti, hogy egy tökéletes mínőségű frissen aszfaltozott részt váltott valami más. A valami más volt murva, nagy bazalt kavics, egy sáv aszfalt, egy sáv murva és ezek bármilyen kombinációja. Ez azért volt veszélyes, mert nem elhanyagolható az eséllye, hogy egy éles kő vagy murvában megbúvó csavar vagy bármi kiszúrja a gumit. Persze tip-top (gumibelső javító, eredetileg kerékpárhoz) és pumpa voltak nálam, és ekkor még belsős gumik voltak fent, de nem sok kedvem volt élni ezzel a lehetőséggel. Továbbá a forgalom sem volt elhanyagolható. Leginkább kamionok közlekedtek erre nagyon-nagyon lassan. Mi sem akartunk száguldozni, de 20 helyett csapattuk volna 30, de urambocsá' akár 40 kilométer per órával is. Viszont előzni nagyon nehéz volt az óriási porfelhő miatt, amit a kamionok raktak elénk. Megoldottuk, de nem élveztük.

Miután ezt a szakaszt letudtuk és rátértünk a 79A útra, nem volt több nehézség. Viszont olyan csóróság volt, a kis falvakban amiken átmentünk, hogy mindenki utánafordult a 27 éves rozoga motoromnak, sokan integettek is. A határon várakozás nélkül átjutottunk, majd este 8 körül értünk Dobozra az utolsó éjszakára foglalt szállásunkra.

Pünkösd hétfőt, az utolsó napunkat megnyomtuk. A hazaút előtt még elmentünk lazulni a gyulai várfürdőbe, majd indultunk haza. Jól haladtunk nem volt semmi gond nagyjából 100 kilométerig. Törökszentmiklós határában azonban megállt a motor. Kifogyott a benzin. Ez azért volt vicces, mert kevesebb, mint két kilométerre voltunk a benzinkúttól, ahol amúgy is meg akartunk állni.

Tolni szerencsére nem kellett, csak kicsit gépészkedni. Ugyanis az RG tankjából két csőcsonk jön ki, az egyik a normál tüzelőanyag csatlakozás, a másik a tartalék. Gyárilag innen két cső megy a benzincsapra, amin van on/off/reserve állás, nekem ilyenem viszont nem volt, csak egy kétállású benzincsapom, ami a normál kifolyásra volt kötve, onnan pedig a karbiba. A tartalékállás kifolyója viszont le volt dugózva. Ezt direkt csináltam így, hogy épp ilyen helyzetben 5 perc csőátkötögetéssel legyenek extra kilométereim.

Persze ha simán csak a tartalék lenne bekötve állandóan, akkor lehet, hogy nem kerülnék ilyen helyzetbe, de ha mégis, akkor már nincs B terv. És mivel nincs üzemanyagszint-jelző, a fogyasztás pedig hektikus tud lenni, így ennél a megoldásnál maradtam.

Már majdnem Szolnokon, tehát nagyjából 90 kilométerre otthonról úgy gondoltam, ideje lenne haladni. Eddig azért nem forszítoztam a nagyobb sebességet, mert féltem, hogy a remegéstől letörik a fejidomkonzol, ami Erdélyben elég kellemetlen lett volna. Persze az sehol sem kellemes, de tudtam, hogy világosban érünk haza, a fejidom elrepülni nem tud, mert a sok elektromos kábel mellett két spirál is fogja, úgyhogy kicsit jobban odahúztam a gépnek. Szuperjól gyorsoltunk és haladtunk egy percig percig, de utána jött a csattanás.

A csattanás után hörgés, kopácsolás, zörgés és ez mind a motorblokkból. Egy dolog nem jött belőle: nyomaték. Hiába húztam a gázt, váltottam, csináltam bármit. csak gurultunk, mintha üresben lennénk.

Félreálltunk, kivettem a gyertyát és láttam amit nem szerettem volna látni: a lyukat a dugattyú tetején. Még mindig nem volt elég dús a karburálás. Új haditervet kovácsoltunk. Néhány kilométerre voltunk Szolnoktól, látótávolságban volt egy benzinkút, odatoltam a motort (keresztül a kétszer kétsávos úton), és leláncoltam. Szóltam a kutasnak, hogy másnap jövök érte.  Már fejben kölcsönkértem a kollégámtól a horgos autót és az utánfutót éjszakára.

Innen a teletömött hátizsákkal, a motorosdobozzal és a sisakokkal megindultunk a hat kilométerre lévő vasútállomás felé. Egy busz nagyjából 1 perccel azelőtt ment el a közeli buszmegállóból, hogy odaértünk volna, de mivel reménykedtük, hogy elérjük és nem kell végig gyalogolni a vasútig ezért rohantunk érte. Persze motorosruhában minden felszereléssel. Persze nem értük el.

Jó ideje sétáltunk, amikor szemből átkiabált egy tréleres srác, hogy mizu. Felajánlotta, elvisz minket a vasútállomásig, majd mellékesen odabökte, hogy egy huszasért elvisz Vecsésre, ha gondoljuk. Leesett az állam, én minimum a dupláját saccoltam volna, így erre a megoldásra nem is gondoltam. Mondta, hogy ő is motorozik és neki ez így jó, így nekünk is nagyon jó volt. Árban nagyjából ott voltunk, minthogy elvonatozunk (átszállással) Vecsésre, majd másnap visszajövök a kölcsön autóval a motoroért, és elviszem, időben viszont sokat spóroltunk ezzel. Feri, a tréleres, annyira jó arc volt, hogy a véletlenül a nála maradt motorlezáró láncomat is elhozta pár nappal később, amikor erre járt.

Otthon még akkor este levettem a hengert, hogy lássam a károkat, és elborzadtam. Ezúttal nem úsztam meg egy egyszerű dugattyú lyukadással. Most a dugattyú a csapszegnél kettészakadt, a csapszeg pedig több miliméteres barázdákat húzott a hengerbe, ami azt jelentette, hogy a hengert is cserélni kell.

Szóval így múlik el a világ dicsősége, és így múlnak el a kétütemű motorok dugattyúi. Szomorú vége lett ez egy alapvetően szenzációs túrának, de azóta is azt mondom, amit akkor és ott: ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor is megcsinálnám újra, mert akkora élmény volt!

És persze megintcsak felélesztettem a motort, és ezt megünnepeltük egy még nagyobb túrával, de ez egy másik történet.