Sokszor leírtuk már, talán már közhelynek is hathat, de egész egyszerűen mindig meglepődünk ezen; a Netflix megint megcsinálta! A Big Mouth első évada maga volt a tökéletes szórakozás: egyszerre volt humoros, egyszerre volt tanítócélzatú, és egyszerre képes volt úgy szólni a pubertásról, hogy mindenki magáénak tudta érezni (persze csak azok, akiket nagyban érintett ez a téma). Nem volt mindenkinek ínyére, de aki érdeklődéssel és odafigyeléssel fordult oda, annak egy maradandó élményben lehetett része. És ezt tetézve most itt a második évad, ami nagyobb, grandiózusabb, provokatívabb és nem utolsó sorban sokkalta humorosabb lett, mint az elődje - és ami előtt tátott szájjal állunk.
Annak ellenére, hogy ez egy második szezonról szóló évadkritika, végig azon leszek, hogy semmi spoilert, nagyobb visszhangú poént ne lőjek le. Ami azért valljuk be, nem olyan izzasztó munka, hiszen aki olvasta az első évadról írott ajánlónkat, vagy netán jól ismeri magát a sorozatot, az már tudja, hogy ennél a szériánál nem a történet az elsődleges. Ne értsetek félre, nem kell azonnal ilyen avantgárd szintű sztorikra gondolni, egészen egyszerűen az a helyzet, hogy nem a történet adja a sorozat magját. Lényegében annyi a helyzet, hogy öt középiskolás diák (Andrew, Nick, Jessi, Jay és Missy) mindennapjaiba van lehetőségünk bepillantani, akik próbálják túlélni a pubertás okozta problémák tömegeit. Az, hogy éppen hogyan próbálják meg túlélni mindezt, adja a sorozat egyik legerősebb elemét, a sokszínűséget - de erről picit később.
Ha maga a pubertás nem jelentene elég nagy gondot nekik (és a suli többi diákjainak is), akkor a sorozat egyik zsenialitás húzása majd biztosan fog: a hormonszörnyek. Az az olvasó, aki most hall először erről a Netflix szériáról, az most persze jogosan ráncolhatja a homlokát, de értetlenségre semmi ok. A hormonszörnyek minden pubertás korba lépett fiúhoz-lányhoz "kirendelt" kazamaták, akik az adott gyermek hormonjaiért és szexuális felvilágosításért felelősek. Ők azok, akik először tüzetesebben bemutatják, hogy mi hogyan is működik a testen, hogyan kell rendesen polírozni a bohócot, mit kellene mondani a lánynak/fiúnak, aki tetszik nekünk stb.-stb. Ha rendes hormonszörnyet kapsz, akkor mindez nem okozhat neked gondot, és a pubertáson is hamar túlesel, de ha éppen a legrosszabbat fogod ki (pl. egy nyugdíj előtt álló, sánta, félvak egyént), akkor lehet, rád jár majd a rúd. Röviden szólva a (legtöbb) hormonszörnyek az igazi szexuális felvilágosításért felelős tanárok, akik sokkal érthetőbben és magabiztosabban tudják nekünk bemutatni a mit és a hogyant.
A fentieken túl most szemellenzősen térjünk ki arra, hogy miért tekinthető a Big Mouth az egyik legegyedibb sorozatnak ma így a második évad után. Egyrészt amiatt, mert amiket jól csináltak az alkotók az előző szezonban, azokat szerencsére nem felejtették el. Gondolok itt olyan elemekre, mint a már említett több nézőpontúság, mind a nemek között (hogyan látják a dolgokat a fiúk és hogyan a lányok), mind pedig az egyének szintjén (pl. Nick az évad során először lesz szerelmes, vagy Jay a biszexualitás témát kezdi el magában feszegetni). Ez a fajta többarcúság nyomja rá a bélyegét az összes epizódra, és teszi maradandóvá az élményt. Nem arról van szó szerencsére, hogy ezt az igen sarkaltos témát csak egy szemszögből láthatjuk (mint a legtöbb ilyen típusú romantikus filmnek álcázott vacak esetében), hanem minden irányból és mindig máshogyan. Többek között ezért is tud a néző rögvest azonosulni egy vagy több karakterrel, mert megtalálhatja a sok vélemény között akár a sajátját is.
Viszont a már meglévő elemeken túl ugorjunk fejest az újításokba, hiszen ha csak ezeket vennénk alapul, egy teljesen más szériáról beszélnénk, annyi van belőlük és annyira változatosak. Egyrészről ami szinte azonnal mindenkinek feltűnik, hogy sokkal több lett a zenés-táncos betétek száma. Az előző szezon is rendelkezett egy-két igen fülbemászó énekkel (pl. ahogy Andrew Freddie Mercuryval előadta az "I'm Gay" számot, az valahol az abszurd és zseniális határán volt), de ezt az új etapra jócskán megemelték. Az új zenés betétek igencsak találóak lettek, nagyon beleillenek az egyes epizódokba, sokkal inkább kibővítik az éppen boncolgatott témát, mintsem hogy kizökkentsék belőle a nézőt.
A következő említésre méltó újdonságok lehetséges, hogy sok nézőnél kiverhetik (nem félreérteni) a biztosítékot, hiszen ezek nem pont egy pubertásról szóló sorozat szükséges elemei, inkább csak egyfajta színesítések. Ilyen például az, amikor Nick és Jessi elkezdik szidni magát Trumpot, és hiányolják Obamát, vagy éppen az a bizonyos negyedik fal lebontása. Aki nem tudná, egy a vásznon lévő karakter akkor dönti le a negyedik falat, amikor kiszól magukhoz a nézőkhöz, ergo kilép az adott szerepköréből. Az első évadban erre egy példa volt, de az valóban poénosra sikerült (Nick teljesen elázva kezdi boncolgatni, hogy mit is jelent a show címe), viszont jelen esetben ezt kissé túlfeszítik. Szóba hozzák, hogy ez nem a való élet, hiszen nézd, csak négy ujjunk van, mint a többi animációs filmben, vagy ami már talán beleesik a pofátlan reklám kategóriájába, hogy elkezdik promózni a Netflixet. Ezek inkább kizökkentik a nézőt, mintsem megnevettetik.
Ennek ellenére két igen fontos újításról még nem beszéltünk, melyekre különösen érdemes odafigyelni. Az egyik ilyen a Big Mouth szókimondósága. Erre már az első szezon is ráerősített, de talán itt, a második etapban válik hangsúlyossá. A sorozat nem fél kimondani, hogy mit gondol egyes témákról. Nem fél oldalt választani, mer szembemenni az árral. Ilyen említésre méltó oldalfoglalás pl. a szexuális védekezés. Egy teljes epizódot szenteltek ennek a topiknak, hogy minden serdülőkorban lévő egyén számára világos legyen a védekezésnek a fontossága. Vagy éppen egy másik részben a drogokat kezdi el feszegetni, ami elnézve az utóbbi évek helyzeteit, egy felettébb fontos diskurzus a fiatalokkal kapcsolatban.
A másik szóba hozott fontos elem egy új karakter köré csúcsosodik ki, akit felülmúlhatatlanul írtak meg és egyben keltettek életre. Én közel biztos voltam benne, hogy Andrew hormonszörnyénél, Maurynál ötletesebb szereplőt nem tudnak még egyet kreálni az alkotók, mire az új évad elején bemutatkozik a Shame Wizard (Szégyen Mágus). Ő az a fajta szereplő, aki hivatásként képes mindenkiben bűntudatot ébreszteni, előhívni a legrosszabb emlékeket, egyszóval lelombozni az illetőt és eltántorítani őt a megszólalástól, vagy a céljaitól. Megjelenésre egy az egyben a Harry Potter-világot idézi meg, hiszen teljesen úgy néz ki, mint egy Dementor (és a vicces az egészben az, hogy a hangját az a David Thewlis kölcsönzi neki, aki Remus Lupint játszotta el a Potter-filmekben). És a karakterében még csak nem is ez bravúros, hiszen ennyi alapján mindenki elkönyveli őt egy a sorozattal járó igen negatív szereplőnek, hanem a szezon vége felé derül ki a Mágus valódi "célja". Ekkor tűnik fel, hogy ő az a fajta szükséges rossz, ami meghatározóvá tesz mindent. Az a valami, amely mindenhol ott van, minden pillanatban, kicsit sem örülünk neki, de ami hangsúlyosabbá teszi a dolgokat. Ami magát a lényeget adja nekik, és a főhősöket (plusz egyben minket, nézőket is) pedig rákényszerít arra, hogy törődjenek velük és az esetleges következményekkel.
A Shame Wizard miatt tud Andrew kiállni a tetteiért, és elfogadni azt a valakit, aki ő maga. Jessi miatta tudhatja magáénak a legnagyobb jellemfejlődést, hiszen ő az a gyerek, akinek a szülei folyton veszekednek, folyton a váláson rágódnak, és ennek okán tudja felvállalni, hogy neki segítségre van szüksége, egyedül nem képes megvívni a démonjaival. Missy tudomásul veszi, hogy vannak perverz pillanatai, Nick beletörődik, hogy a cerkája nem olyan nagy, mint a másoké, Jay belenyugszik, hogy nem baj, ha vannak homoszexuális hajlamai stb. Ezt a fajta bravúrt, hogy egy teljesen negatív, mindenki által lenézett karakter változtatja meg magát a karakterek gondolkodásmódját és egyben identitását, díjazni kellene.
Az apróbb hibái ellenére a Big Mouth második évadja még magasabbra tette a lécet a sorozat következő szezonjainak. Egyáltalán nem gondoltuk volna, hogy képes még több újdonságot felvonultatni ez a széria, és azt, hogy ezeket ennyire profi szinten tudja beolvasztani a nagy tégelybe. Az olyan (nem mellesleg figyelemre méltó) nóvumokra, mint a feszes, de kivehető tempó, az igazán dicséretre méltó rajzok és illusztrációk, vagy éppen az olyan témák említése, mint az önmagunkba vetett hit, a valláskritika, avagy a változás és a változtatás kettőssége, már nem is jut nagyon idő a fentiek mellett. Összességében a Big Mouth még mindig az egyik legegyedibb és legsokszínűbb sorozat ma a népes felhozatalból (már ha élhetek ilyen nagy szavakkal), ami nagyban meghálálja, ha odafigyelünk rá egy-két (vagy tíz-húsz) epizód erejéig. Az évad utolsó jelenete pedig hab a tortán: ez a fajta lezárás olyan, mint a pontos magyar vonatok. (Az életben csak nagyon kevés ilyen jön, de azok hihetetlenül maradandóak.)