Miért elégedetlenek Lucfalván a tanodával?

„Amerikából jöttem, mesterségem címere: t-r" – lép be a téli hidegből két gyerek a Nógrád megyei Lucfalvi Általános Iskola szűkös folyosójára. „Tanár" – vágják rá rögtön néhányan. Alig pár nappal vagyunk karácsony előtt, a falakról saját készítésű papírdíszek lógnak, színes nagykabátok függnek katonás sorban a fogasokon, alattuk aprócska hosszú pad. Egy kis teremben páran serényen tanulnak, csíkos füzetbe szlovák szavakat és magyar jelentésüket másolják, közben pedig próbálják helyesen kiolvasni azokat. A többiek a terem előtti folyosón játszanak. Délután három óra elmúlt, ezek már nem a kötelező iskolai körök, hanem a helyi tanoda.

Lucfalvára erdei fák között vezet az ottjártunkkor épp havas út. Csendes, karbantartott falu, csak pár utcából áll az egész. Amikor megérkezünk, csak három fiatalt látunk sétálni az utcán, kezükben egy-egy zacskó szaloncukorral. A településnek körülbelül hatszáznyolcvan lakosa van, a közmunkán kívül viszont munkalehetőség helyben nincs, ezért jellemző a munkanélküliség. Néhány lakost az önkormányzat közfoglalkoztatásban alkalmaz, a többség az alig negyedórára lévő Salgótarjánba jár dolgozni, többnyire gyárakba. Játszótér nincs, pedig a lakosság több mint hatvan százaléka gyerek. Orvos hetente kétszer jön a településre. A legtöbben csak nyolc általánost végeztek, kevés helyinek van érettségije, még kevesebbnek főiskolai végzettsége. Utóbbiakat még név szerint is fel tudják sorolni.

Ezen az arányon akar segíteni a Lucfalvi Tanoda, amit 2011-ben azért hoztak létre, hogy a helyi gyerekek iskolai sikereit erősítsék és jobb tanulmányi eredményeket érjenek el. Ennél is nagyobb cél, hogy a faluból egyre többen fejezzék be az általános iskolát, és menjenek tovább legalább az érettségiig. Minden hétköznap, iskola és a tanulószoba után két órát a gyerekek tanulással, felzárkózással és játékokkal töltenek. 

Az ötlet mögött a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége (NMCKKSZSZ) áll, amely az LHH-programmal (Leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatási programja) kezdte el a tanodák megnyitását, előbb 2000-ben Bátonyterenyén, majd később Mátraverebélyen és Lucfalván.

Mindenhonnan kiteszik őket

A Lucfalvi Általános Iskolába öt falu diákjai, körülbelül százötvenen járnak, a tanodába viszont csak a helyiek mehetnek, akár már elsős koruktól. Jelenleg harminchatan vannak, többségben roma gyerekek, akik hátrányos és nehéz családi háttérből érkeznek. A tanoda január elejéig az iskola egy apró termében van, mi is ott nézzük meg őket. Az összes gyerek és a tanárok egyszerre nem is férnek el a helyiségben, annak hat asztalával és néhány székével. „Nagyon szűkösen vagyunk, nem bírunk ennyit lépni" – mutat az egyik nevelő, Oláh Attila egy apró lépést a lábával. A férfi a 2011-es kezdetektől gyermekfelügyelőként és nevelőként dolgozik a tanodában.

Nem az iskolában kezdték viszont a működésüket. 2016-ig öt éven át bérelték a volt orvosi szolgálati lakást, amikor is az önkormányzat bejelentette, hogy a nyugdíjasok nappali ellátását teszik oda. „Amikor ez megszűnt, nagyon megijedtünk, mert arra gondoltunk, mi lesz a gyerekekkel?" – mondja Attila. 

A helyi romák szerint Lucfalva egy békés falu, és bár „nem szeretik itt a cigányokat, nincsenek nagy konfliktusok. Az, hogy az öregeknek kell a hely, nem igaz, azóta is üresen áll. Hogy akkor miért kellett kitenni a tanodát? Azt nem tudjuk.

Nem igazán akarják a tanodát, de nem csukhatják be, mert akkor megszólják őket, hogy cigánygyűlölők

– mondják a helyi önkormányzatról.

A tanodának kellett egy új hely, így megengedték nekik, hogy ideiglenesen az iskolába menjenek. De innen is menniük kellett, mert az iskolának meg, mint mondják, szüksége van a teremre. „Az elejétől tudtuk, hogy mennünk kell majd, ezért állandóan kerestük az új helyet." Ezt már a tanodaprogramok szakmai vezetője, Berki Judit mondja. A faluban nagyjából hárommillió forintért már lehet épületet venni, de a tanoda mögött álló szervezetnek nincs ennyi pénze saját ingatlanra. Ezért a lucfalvi polgármesterhez és a képviselő-testülethez fordultak, amely most egy időre bérbe adják nekik a művelődési központ öltözőjét. Itt folytatja a tanoda január 3-tól. Tehát alig hétéves működésük alatt ez már a harmadik helyük.

Megnéztük a leendő helyiséget is, ami a nevével ellentétben egyáltalán nem hasonlít egy öltözőre. Egy húsz négyzetméteres helyiség, fehérre meszelt falakkal, két apró ablakkal és a terem valójában épp csak egy kicsivel nagyobb a jelenlegi osztálynál. Egyelőre csak néhány szék van benne, az önkormányzat egyik munkatársa pedig – aki kinyitotta nekünk a helyet – húszperces ottlétünk alatt hiába próbálta működésre bírni a konvektort a sarokban. De a gyerekek mellette használhatják a nagytermet és a mosdókat is.

Attila szerint viszont „ez egy nagy lehetőség volt számunkra, hogy tudjuk így folytatni, de ez sem olyan biztos alap, mint egy saját megvásárolt épület. De ha ez nincs, nem tudtunk volna hova menni. Megszűnt volna a tanoda."

Ami a helyiek szerint nem biztos, hogy akkora problémát jelentene. Több emberrel beszéltünk, a legtöbben – külső szemlélőként – nem látják a kézzelfogható értelmét a tanodának. Néhány idősebb néni azt mondja, jót és rosszat is hallottak a tanodáról, „de ezeken úgyse segít semmi, ha akarnak, kikapaszkodnak maguktól, ha nem, akkor a tanoda se számít. Ha nem lenne, akkor se lenne semmi másképp." Egy másik, középkorú nő szintén nem tudja, „mit csinálnak ott. Van, aki szerint tanulnak is, szerintem leginkább semmit. De legalább addig is szem előtt vannak."

A tanoda külső szemmel valóban kicsit kaotikusnak tűnik. Minden hétköznap délután kettőkor nyitnak, utána érkeznek a tanárok – magyar és irodalom, természettudomány-, angol-, történelem-, ének- és rajztanár – a tanodába, hogy kis csoportokban, egyéni fejlesztéssel segítsenek a lemaradásokat pótolni, házi feladatokat írni és felkészülni a következő hétre. Mindennap más foglalkozások vannak, mert a szakmai vezető szerint annyi pénzük már nem volt, hogy mindennap minden tanár el tudjon jönni. Ettől függetlenül az összes gyerek ott lehet mindennap a tanodában. Ha nem épp az adott tanárral, akkor a két mentor, Attila és az ő másik lánya, Brigitta foglalkozik velük. 

Jó időben inkább az udvaron vannak. Egy helyi férfi panaszkodik is nekünk erre, amikor arról kérdezzük, mit gondol a tanodáról. Ő maga akkor látott rájuk mindennap, amikor még az első helyükön, a leendő nyugdíjasklub helyén voltak. Szerinte „még este kilenckor is randalíroztak, a falakat is összefirkálták. Egész nap csak ezt csinálták." Közben azt is haszontalanságnak látja, hogy többen a boltba járnak be internetezni, közben meg valószínűleg az internet az egyik legalkalmasabb eszköz a világ megismerésére és az elszigeteltségük csökkentésére. 

Ottjártunk mi is látjuk, hogy inkább a szabad foglalkozás a népszerűbb opció a gyerekeknél, ami valóban feltűnőbb lehet a falubelieknek. Amit viszont talán nem látnak, hogy köztük is vannak szorgalmasabbak, akik már az első belépésnél előveszik a füzetet, és nekiállnak a tanárral a tananyagnak. Vagy azt, hogy az éppen aktuális tanár mutatja a táblán, hogy kell szép kerek betűket írni. A tanodának tehát feltehetően jobban kéne kommunikálnia kifelé azt, hogy mi zajlik bent, és mik is a terveik, bár a falubeliek azt elismerik, hogy a tanárok és nevelők jót akarnak.

Apró sikerek

Abban a nevelők is egyetértenek, hogy néhány gyerekkel több év is kell, mire végre közös nevezőre jutnak. „Például voltak olyan gyerekeink, akik nem tudták végigülni a negyvenöt percet a rendes iskolai órán, a tanár pedig nem tudta a többi gyereket miatta tanítani, és mi is egy éven keresztül kínlódtunk. Végül köszönőlevelet kaptunk az iskolától, mert a gyerek azóta végigüli az órát és tanul" – mondja Attila. A tanodaprogramok szakmai vezetője szerint 

Lucfalva egy elzárt sziget. A világ itt bezárul a gyerekek körül, a tanoda pedig egy fontos lehetőség nekik.

Ugyanis mióta működnek, szerintük egyre kevesebben hagyják abba a tanulást a kötelezően letudott iskolaévek után. „Ha nem is az érettségiig mennek, de legalább szakmát tanulnak. Azt akarom átadni nekik, hogy amikor megkérdezik tőlük, hogy mi akarsz lenni, ha nagy leszel, akkor ne azt mondják, hogy »hát, még nem tudom, de lehet, hogy közmunkás leszek, mint apu«, mert ez a válasz sokszor jön. Meg az is, hogy »én már nem megyek tovább, mert ezt is alig tudtam elvégezni«" – mondja Attila.

Régebben többször is megkaptam, hogy »mit akar, Attila bácsi, nem vagyok én olyan«, tehát alacsonyabb rendűnek látják saját magukat, és mi ezen akarunk változtatni.

Látható büszkeséggel mondja, hogy a tanodába most is jár három középiskolás, egyikük épp érettségi előtt áll. Ottjártunkkor találkozunk is velük, akik aznap a történelemtanárra várnak, de hiába, mert ő meg épp papírügyeket intézett valahol a tanoda leendő angoltanárával, aki Törökországból érkezett. A folyosón beszélgetünk velük, közben páran épp matekoznak a teremben. A most érettségiző lány egy egészségügyi középiskolában tanul, és bár azt mondja, mindenképp tovább akar tanulni, még nem tudja, hol és mit. Egy másik, tizenhét éves lány Pesten akar színésznő akar lenni. A harmadik legidősebb, egy tizenhat éves lány szégyenlősen mondja, hogy ő meg pszichológus szeretne lenni.

Amíg őket kérdezgetem, egy tizenegy éves fiú újra meg újra megszólít engem: mi az, hogy újságíró, hány évet kell ehhez tanulni, és vajon mennyit keresek. De utána már inkább azt kérdezi, mennyit keres egy katona, mert ő bizony az lesz majd. És egy kőműves? Mert korábban meg az akart lenni, de a katona azért biztos többet keres. Egy kislány balerina akar lenni, egy másikuk meg építész.

Közben elkészül az uzsonna is: menzatea és kis szendvicsek, minden gyerek kapkod értük. Ketten újabb meg újabb szakmákat találnak ki az „Amerikából jöttem" játékban a többieknek, míg az a néhány gyerek továbbra is serényen tanulgat bent a teremben, mikor elköszönünk.

(Borítókép: Nagy Szabolcs / Index)