A Toyota, amihez nem vagyunk méltók

Toyota Century G50 V12 - 2005.

2018.12.09. 14:02

Ha a japán embernek nem elég a Toyota, vesz egy Lexust. Ha nem elég a Lexus, vesz egy Toyotát. Egy olyat, amilyet még nem láttál.

Ez a Toyota csak annyira autó, amennyire a Rolex egy óra. Vehetnék a kapucnis pulóverhez használt Rolexet kopott szíjjal, de aki újonnan könnyedén ki tudja fizetni, az tudja igazán viselni. Magyarország útjainak úgy áll a Toyota Century, mint nekem egy Rolex. Nem oda való, tájidegen, úgyhogy talán csak képzelődtem, hogy benne ültem. Ha pedig már ennyire képtelen világban élünk, elmesélem, hogy került hozzánk, bár ez a történet a fantázia szüleménye. Vagy mégsem?

Genkei

Bozontos szemöldökű férfi pillant az órájára. Nem szokásból teszi ezt meg naponta sokszor, hanem kötelességből. Az emberek többségének számos felettese van, és legtöbben csak sejtik, hogy a ranglétra hányadik fokán állnak. Genkei tudja, hol van, mert nincs már hova lépnie. Főnöke viszont mindenkinek van. Ha elfogynak a fokok, akkor is létezik egy dolog, ami az embernek parancsol: az idő.

Mondják, hogy az idő pénz, de Genkei nem hisz ebben, mert pénz mindig lesz valahogy, de időt nem tudsz szerezni. Nem tudod birtokolni, nem tudsz rá hatni, és fickándozó angolnaként ugrik ki a kezeidből, ha egy pillanatra nem figyelsz oda rá. Fürgeségénél már csak az eleganciája lenyűgözőbb; láthatatlan ostorral, némán képes a legbefolyásosabb nagyvállalati CEO-t is a rabszolgájává tenni. Ahogyan Genkei-t is, aki szerint a pénz és idő összefüggésében csak annyi biztos, hogy akinek az egyikből sok van, annak a másikból kevés. Meg az, hogy a munka termeli a pénzt. Sok munka.

Késő este van, összepakolja iratait a bőrtáskájába, és nem néz utána, megérkezett-e már a sofőrje, Keiko, hisz tudja, hogy lent várja. Az idő sokszor a szárnysegédje, aki a körülötte lévő embereket rendezgeti helyette. A légkondicionált helyiség hőmérséklete pontosan 21,3 fok.

Némán suhan a lift lefelé, majd alig hallhatóan surran ketté a fotocellás ajtó a külvilágra. Genkei kilép az épületből, előtte csillogva terül el autója, melyről csak azért tudja, hogy Toyota Century, mert nem volt neki más. 1967-ben lehetett először kapni ilyen típust, és azóta sem ült másban. Jellemzően ötévente lecserélte egy új példányra, az első harminc évben ugyanolyanra, hisz ezen idő alatt semmit nem változott az autó.

1997-ben vetett hullámot a megnyugtató állandóság víztükre, csak a Century név maradt, az autó teljesen megváltozott. Genkeit egyik változás sem zavarta, és látszólag ennél több érzelmet nem is volt hajlandó a járműre áldozni. Az óráját is csak addig nézi, amíg meg nem tudja, hol jár a megrettegett idő. Az autó is egy hasznos kiegészítő, lelkének kivetülése, egy tükör, amiben magát kell meglátnia, és kicsit sem lehet görbe.

A bal hátsó ajtót a sofőr pontosan olyan ritmusban tárja fel előtte, hogy a cipőtalpak kopogásának harcias üteme ne változzon meg, míg elérnek a küszöbig. Genkei tudja ugyan, hogy már jár az autó motorja, de nem hallja, és ezt így érzi helyesnek. Ahogyan ember, úgy gép se adjon ki olyan ingert, ami felesleges a másik számára, puszta tolakodásnak tűnne. Néma csendben foglalja el helyét, a bőrkárpit a hangja miatt is száműzve van, helyette finom gyapjú borít mindent, melynek a hőmérséklete sem tud zavaró lenni. Beköti a biztonsági övet, és tudja, hogy a sofőr megvárja, hogy elhelyezkedjen, csak utána indul el. A jármű óvatos, de határozott lendületet kap, belülről ezt csak a szemek érzékelik az elmozduló táj által. Nincs nesz, nincs zaj, nincs zörej. Ha az idő a néma király, akkor a hang az udvari bohóc, aki a megfáradt idegpályákból űz gúnyt, és Genkei sosem kíváncsi rá. Mindenféle tolakodás kerülendő.

A beülés és a gázpedál lenyomása közötti időben meggondolt mozdulatokkal leveszi cipőjét, majd lenyitja az anyósülés háttámláját, hogy az így keletkezett nyíláson át kinyújthassa lábait. Mélyet szippant az autó által tisztított levegőből, ami pontosan 21,3 fokos. Bekapcsolja a tévét és az ülésszellőztetést, majd rendhagyó módon a Toyota keveredik gondolatai közé. Eszébe jut, hogy most 2010 van, három éve van meg ez a Centuryja, ami pontosan ugyanolyannak tűnik, mint az előző. Ám valahogy kényelmesebbnek érzi.

Sajnos nem valószínű, hogy két év múlva le tudja cserélni egy újra, egyre rosszabbul megy az üzlet. Ezt már tudja egy ideje, ezért ezt a példányt nem feketében rendelte, ahogy szokás, hanem kékben. De azért optimizmusból zászlótartót is kért a lökhárítóra, hátha egyszer beválnak a számításai. Nem is igazán a zászló, hanem a csipkefüggöny hiányzik most Genkei-nek, amit bár kényelmetlen volt húzkodni, mégis szerette. Az előző, 2005 előtt gyártott példányban még volt. Most sötétített ablakon keresztül nézi a tovasuhanó, néma világot, ahol sokszor a járókelők kíváncsi tekintete koptatja a hétrétegű fényezést. Eközben örül, hogy őt nem láthatják, még a végén felismernék arcán a csalódottságot. Az autó ugyanis jobban bánik az idővel, mint ő.

Az első Century típuson harminc éven át sem ejtett karcot az idő, míg neki folyamatosan alkalmazkodnia kellett a világhoz, hogy helytálljon. A második generációból már a harmadik példány szolgálja, és a csipkefüggönyön kívül nem vett észre változást. Mindeközben őt habzsolja az idő, elevenen falja fel a birodalmával együtt. Az orvos szerint pihennie kéne, egyre gyakrabban betegeskedik, a jelek szerint nem bírja már a napi 16 órányi munkát. A Centurynak soha nem volt semmi baja... Egyiknek sem. A láthatatlan főnöke úgy tűnik, jobban kedveli az autóját, mint Genkei-t.

Felpillant a zöld kvarcórára a plafonon, már elmúlt este nyolc, folytatnia kell a munkát. Kikapcsolja a tévét, kinyitja bőrtáskáját, majd felkapcsolja a Toyota feliratos lámpát, ami a válla felett hajol bele a papírokba. Aktiválja a masszázs funkciót az ülésben, és hazáig a betűk rabja marad a mozgó irodában.

Arra eszmél, hogy Keiko, a sofőr megszólítja, jelzi, hogy hamarosan megérkeznek. Megállást követően a sofőr kisvártatva kinyitja az ajtót, mire a hátradöntött és előrehúzott ülés Genkei alatt halk zümmögéssel visszaáll alapállapotába, elősegítve a könnyebb kiszállást az elegáns Century feliratos küszöb felett.

Csikorgó ízületei miatt lassú mozdulatokkal veszi fel cipőjét, és továbbra sem hagyják békén nyugtalanító gondolatai. Vajon a sofőrje, Keiko tudja, hogy hamarosan el kell bocsátania, több ezer emberrel együtt? Aligha, de nem szól neki, nem az ő dolga. Lojális, jó munkaerő, akinek nemrég született unokája, nem akarja elrontani a kedvét. A saját jókedve már úgyis rég csak történelem, azért nem kár, nevetett eleget gyerekkorában. Egy ideje legyőzte őt az idő, és ennek hamarosan a külvilág számára is látható nyomai lesznek. Kicsit fájdalmas felismernie, hogy vele ellentétben a Century valószínűleg halhatatlan.

Keiko

A sofőr kerüli főnöke tekintetét, de meghajlás közben látja, mikor tűnnek el a cipők a beltérben, így tudja, mikor kell lendítenie a súlyos ajtón. Nem tolakodó erővel, csak annyira, hogy a zárnyelv épp beakadjon a helyére, majd a szervomotor megnyugtatóan szorgosan, finom hang kíséretében húzza be helyére az ajtót. Keiko sokat gyakorolta ezt a műveletsort. Az ajtó nyitásához sem kell túl sok energia, mert a kilincs meghúzásakor elektromosság segítségével enged a zár. Szerette ezeket az apróságokat, mindig úgy gondolta, hogy az autó tulajdonképpen az ő testének a kivetülése. Nagy különbség nincs köztük; mindketten ugyanazt a céget szolgálják, ahogyan az a rengeteg másik ember és gép, világszerte.

Nem rohan, lassan kerüli meg az autót, tudja, hogy még van ideje az indulás előtt. Mire helyet foglal a jobb első fotelben, az anyósülésen már felfedezi főnöke lábfejeit. Amikor senki sem látta, egyszer Keiko is kipróbálta a kvázi fekvést, hisz még ha elérhetetlen távolságban is van tőle a ranglétra legfelső foka, legalább ez a póz távcsőként szolgált egy pillanatra.

Nincs különösebb problémája főnökével, nem is irigyel tőle semmit. Alapból esténként jön érte a Toyotával, amit imád vezetni. Évtizedek óta szolgálja Genkei-t, és az összes Century közül ez a mostani a kedvence. A második generációs, annak is a fészliftes változata, amit 2005 óta gyártanak. Szokatlanul nagy változások történtek a frissítéskor, de tudja, hogy főnöke mindebből annak a borzalmas csipkének a hiányát veszi csak észre. Pedig ekkortól lett az automata váltóban négy fokozat helyett már hat(!), ledek kerültek a hátsó lámpákba, és ami a fő, légrugós felfüggesztést kapott a kéttonnás szedán. Vajon észrevette a vezér, hogy jóval kényelmesebb ez az autója, mint az előző? Keiko nem hiszi.

Az első generáció harminc éven át gyártott V8-as motorja helyett 1997 óta már ötliteres V12-vel kapható a Century, amit kizárólag ehhez a típushoz fejlesztett a Toyota. A sofőrt mindig lenyűgözi, hogy miként képes 280 lóerő ennyire csendben galoppozni. Ha az autó orránál jár a hátsó ajtó becsukását követően, akkor hall valamit a motorból, de amikor épp a csomagtartóban akasztja fel az élére vasalt, tisztítóból hozott nadrágokat a gyári krómtartókra, akkor semmit. Öt mohó kipufogódob nyel el hatékonyan minden tolakodó decibelt.

Bár jól tudja, hogy ezt az autót a bal hátsó ülés köré tervezték, a sofőrnek is kijáró rendkívüli kényelem és a tökéletesen steril vezetési élmény azért őt sem hagyja hidegen. Hosszabb utak során semmi sem fárasztóbb a zajnál, és itt bizony annak nyoma sincs. A hátsókerék-hajtás miatt elöl jó nagy a kormányszög, ennélfogva városban sem problémás manőverezni az 5,3 méteres autóval.

A bal első fejtámlát egy mozdulattal előre tudná billenteni, hogy a főnök szabadon kilásson előre, de nem teszi. Tudja, hogy most még munka folyik a hátsó ülésen. Az ő fejében is a munkaköri leírása pörög, számba veszi, mikor kell ismét szervizbe vinnie az autót. Nem mintha baj lett volna bármelyik autójukkal valaha, de hamarosan ismét időszerű lesz az 5000 kilométerenként esedékes olajcsere. Az érintőképernyőn megnézhet minden technikai adatot és eseményt a járműről. Nem aggódik, hogy valaha megáll az autó alattuk, a Toyota 9 napon át, szinte kizárólag kézzel szereli össze a Centuryt, majd egyórás tesztnek vetnek alá az átadás előtt minden példányt. Japán kezek, japán tesztelésnek. Semmit nem bíznak a véletlenre, a motor két hengersorát két külön computer vezérli, még benzinpumpából is két példány szolgáltatja a benzint. Ha bármivel gond lenne, sorhatosként suhanna tovább. Bár akkor a motorhang már valószínűleg tolakodó mértéket öltene...

Keiko jelzi, hogy hamarosan megérkeznek, kiszáll, hogy kinyissa az ajtót. Ide is elértek biztonságban, ami nem nagy csoda, mert bőven van légzsák, mindenféle menetbiztonsági ketyere, és olyan apróság is, minthogy balesetkor kinyit a központi zár, mert az menet közben mindig aktív. Fehér kesztyűje beleakaszkodik a krómkilincsbe, és elgondolkodik, hogy mivel sosem beszélget a főnökével, az tudja-e egyáltalán, hogy Keikonak nemrég unokája született. Nem hiszi. Mindennek azonban nincs jelentősége, a munkája a lényeg, szereti csinálni, kényelmesnek találja ezt a fokát a képzeletbeli létrának. Ahogyan a Centuryt is. Két év múlva le lesz cserélve, ami már tényleg időszerű, mert addigra meglesz benne a 100 000 kilométer, ami méltatlan érték. Vajon 2012-ben kiad egy új modellt a Toyota tizenöt év után? Keiko nem hiszi. De reméli.

Katashi

Vért köp, miközben összeesik az autó orra előtt a gyomrára mért ütéstől. Katashi tudja, hogy az előtte lévő lökhárító krómját másfél órán át polírozta egy honfitársa sok évvel ezelőtt, de most inkább az életét félti. Sofőr volt, és rajtakapták, amint olyat tesz, amit nem szabad, és az ilyesmit az ő szakmájában nehéz megúszni. Fura dolog az elme, miközben a bordája reccsenését hallja, eszébe jut, hogy elfelejtette elvinni előző héten az autót olajcserére, ki fogja ezt megtenni helyette, ha ő már nem lesz? A főnöke még a cipőjét sem veszi le, amikor eltesped a hátsó ülésen, nem vigyáz a kocsira, igazából zavarja is, hogy nem tudott Katashi feketét szerezni, csak ezt a kéket.

Úgyis túl akartak adni rajta, mert 200 000 kilométer után már kezd megindulni a hátsó ablak körül a rozsda, pedig ettől eltekintve még mindig jó a kiállása, műszakilag is hibátlan. A váltót Katashi már időnként átkapcsolhatta PWR módba, hadd menjen az autó, bár kicsit utálta, hogy 120 km/h felett nem lehet aktiválni a tempomatot. Mikor megvette használtan egy kereskedésből a főnöke részére 2011-ben, azt hitte, csakis ő fog embereket a csomagtartóba pakolni, de amikor most meglátja mellkasából kiállni a pengét, már tudja, hogy ő is oda fog kerülni. Reméli, hogy nem fogják összevérezni a kényes kárpitot a csomagtartóban. Már nem érzékeli, hogy először nem sikerül lecsukni rendesen a csomagtartó fedelét. Fürge villanymotor szomorú hangja hallatszik a sötét hangárban.

Fejér

Állok az autó mellett és le vagyok nyűgözve. Péter, a fotós sem hiszi el a jelenséget, és már előre jelzi, hogy ugyan egy kép többet mond ezer szónál, de ehhez az autóhoz a Háború és béke is kevés volna. Bennem is fura érzéseket kavar ez a kék bálna, egy négy keréken guruló sok ismeretlenes egyenletként tekintek rá. Hozzám képest Ádám, a hazai tulaj minimum egy bőrtáskával közelebb van a megoldáshoz, de valójában nem értjük, mert az aranyórán innen vagyunk mindketten. Zavartan nevetgélünk azon, hogy semmit nem értünk a gombok felirataiból, időnként pedig egy cuki hangú néni bemond valamiket a hangszórókon át, ami szintén megmosolyogtató. Kicsit szerintem szégyelljük is magunkat. Pedig szívesen kipróbálnánk a hangvezérlést is.

De vajon ki vehette ezt meg újonnan? Mivel járhat most? Sosem tudhatjuk meg. Hiába van rajtam öltöny, nem segít. Ez nem csak egy luxusautó, hazájában ez A Luxusautó, amiben a gyártósorról legördülve sztetoszkóppal keresték tesztelés közben a zajokat, rezgéseket. Nem exportra született, csak néhány bal kormányos kivitel készült belőle, azon belül is jelentős részük a külföldön élő diplomaták számára. Furcsa is rajta ez a kék szín, mert ami a Ferrarinak a piros, az a Centurynak a fekete. De eleve nehezen fogadja be az elme, hogy ez egy Toyota.

Pedig valahol ez logikus. Japánban a pénzt és a hatalmat visszafogottan illik a másik orra alá dörgölni egy bizonyos szinten túl. Erre kizárólagos megoldást kíván egy gyártó, amelyiknek óriási rutinja van olyan autók készítésében, amiket nem venni észre az utcán. A Century nem agresszív, nem hivalkodó, egyáltalán nem a külvilágnak készült, kizárólag annak, aki benne ül. De nem nekem, ez abból is egyértelmű, hogy vezetni akarom, aki újonnan vette, annak nyilván ilyesmi eszébe sem jutott. Kik ülhettek még vajon ebben az autóban előttem a hazájában? Az biztos, hogy csupa olyan ember, akikhez ezen az élményen kívül nem lehet bennünk sok közös.

Hazánkba Ádám hozta be magának Japánból, jelenleg ezzel jár dolgozni, rengeteg autóstársának a nyakát kitörve útközben. Nekik jó hír, hogy előbb-utóbb eladó lesz a kocsi, de addig még a tulaj kiélvezi, vagy ahogy ő mondja: kiautózza. Az biztos, hogy aki majd megveszi, egy alig használt Ford Fiesta áráért csinál nem mindennapi üzletet. Együtt érzően bólogatok akkor is, amikor Ádám megemlíti, hogy a múltkor vezette a felesége Lexus IS300h-ját és azóta sajnálja, amiért szegénynek egy olyan zajos, műanyag autóval kell járnia. Igazat kell adnom neki, mert bár a Lexust nem vezettem, de a Centuryt igen. Így már el tudom hinni, hogy minden más autó egy szörnyűségesen zajos, kényelmetlen ekhós szekér.

Hogy milyen a vezetési élmény? Nem értem a kérdést.

Keiko

Nem gondolta volna reggel, hogy egykori munkaadójával fog szembenézni. Genkei tekint rá az újságból, akit 2011 óta nem látott, és most már a hír szerint soha nem is fog. Kirúgta őt is főnöke, az idő. A betegségéhez képest jó sokáig húzta, Keikonak át is fut fején a vicces gondolat, hogy biztos ellesett túlélési trükköket az autóitól. Nem volt már többé Centuryja, miután Keiko leadta az utolsót egy kereskedésben. Azt a kéket, amelyiket valószínűleg a legjobban kedvelték mindketten, és amelyik generációnak a gyártását 2016-ban leállították. Vajon hallotta még a hírt Genkei, hogy most, 2018-ban a Toyota piacra dobta a legújabb generációs Centuryt? Ha igen, biztos belesajdult a büszkesége a 180 000 dolláros árcédulába.

Elbocsátása után Keiko pár évig még viselt fehér kesztyűt, elhelyezkedett egy másik cégnél sofőrként. Nem volt már ugyanaz a munka a Toyota szedánja nélkül, így alig várta, hogy megkezdhesse nyugdíjas éveit. Azóta már nem vezet, és csak aprócska kertjének még jelentéktelenebb virágoskertjét rendezgeti. Megbecsüli, amije van, kényelmesre koptatta a ranglétra azon fokát, amin egész életét töltötte. Ha nincs magasan az ember, nem tud nagyot esni, és az idő elől is jobban el tud bújni. Erre ékes bizonyítéknak tűnt kicsattanó egészsége.

Megfontoltan felállt a székből, hisz ebédre jön az unoka, de addig kimegy kicsit gazolni. Az előszobában rutinos mozdulatokkal húzott magára egy pár fehér kesztyűt, és közben nem hagyta nyugodni egy kérdés. Suhan még némán az utakon a kék Century, ami immáron betölthette a tizenhármat? Keiko nem hiszi. De reméli.